Cicege

A felszabadítólevelet 1846. április 17–én adták Nagy Atádon (amint az akkor írásmód szerint írták). Az "Egyesült Kovács Bognár Sat céh" Vutskits Pétert, aki a háromfai Vutskits József mesternél tanult, felszabadítja, és inasból "legényi sorba" iktatja. A dokumentumon olvasható céh-tisztviselők: Céhjegyző: Tamás István Fő-céhmester: Lipóti (?) János Al-céhmester:Olnadi (?) Ferenc A díszes, ünnepélyes hangú oklevélen két szent látható: a bal fölső sarokban Szent Rókus, jobb oldalon Szent Flórián. A vegyes céh valamennyi nagyatádi mesterembert összefogta, így valószínű, hogy a két szent - közös megegyezéssel - valamennyiük védőszentje lehetett. Flórián a tűzzel foglalkozók (lásd kovácsok), tűzveszély által fenyegetettek védőszentje volt, így gyakorlatilag minden mester magáénak vallhatta. Rókus (alapvetően a fertőző betegségben szenvedők védőszentje) talán a hely okán került a céh védőszentjei közé, ugyanis Nagyatádon a török dúlás után leghamarabb Szent Rókus kápolnája épült fel a 18. század közepén, így ő talán az egész település védőszentje is lehetett. Az eredeti pecséttel ellátott dokumentum egyedülálló a múzeum gyűjteményében.

Egy 1969-es kormányzati intézkedés lehetővé tette nagyközségek szervezését, így a település közigazgatási státuszában átmeneti változásra került sor. Minden olyan község, ahol megvoltak a szükséges adottságok és több mint 5000 fő lélekszámú, nagyközséggé alakulhatott. Ennek köszönhetően 1970. július 1-jén Nagyatád község nagyközséggé vált.

A térképet Varga Imre a budapesti élclapok foglakoztatott grafikusa készítette 1914-ben. Ekkoriban még mindenki úgy gondolta, hogy a háború hamar véget ér. A térkép készítője a háborús propaganda minden eszközét bevetette: egyszerűsítés, nemzeti jellemvonásokhoz kapcsolódó előítéletek, féligazságok. A korszak jellemző karikatúra műfajai voltak a humoros, szatirikus térképek, a propaganda képeslapok. A hírközlés, valamit a hírmagyarázás kedvelt eszközei voltak.

A nagyatádi származású Bienenfeld Mór doktori oklevelét 1890. május 24-én állította ki az „I. Ferenc József fenséges császár és király legfőbb oltalma alatt álló” Bécsi Egyetem. „Miután az orvostudományok mind elméleti, mind gyakorlati módját szabályos vizsgákkal letette, az orvostudományok egyetemes doktori elnevezését és tiszteletét adományozzuk, és felhatalmazást adunk a sebészet, szemészet, szülészet gyakorlására, és erről a dologról az egyetem pecsétjével ellátott okmánnyal tanúskodunk” – áll a latin nyelvű oklevélen. Az oklevelet még azon év novemberében Budapest törvényhatósági bizottságának ülésén kihirdették, majd a fővárosi tiszti orvosi hivatalban bemutatták. 1891-ben Szekszárdon, a Tolna megyei közgyűlésen, majd végül 1982 szeptemberében a Somogy vármegyei tiszti főorvos, dr. Szaplonczay Manó is bejegyezte. Ezzel dr. Bienenfeld Mór hazaért, és ettől kezdve Nagyatádon, szülőhelyén folytatta praxisát.

Nagyatádon 1909-ben adták át a dohánybeváltó üzemet, amelynek léte, működése a község fejlődésére nézve nagy előrelépést jelentett. (Dél-Somogyban az első dohánybeváltó Szulokban létesült, mert ott termesztették a nagy levelű, sötétbarna, vastagon erezett Szuloki fajtát.) A dohánybeváltók fogalma szorosan összefügg a dohánytermesztés egyedáruságával, azaz monopóliumával, illetve a dohányjövedékkel. A dohányjövedék teljes egyedáruságot jelent, vagyis azt, hogy mind a nyers dohány, mind pedig a dohánygyártmányok felett kizárólagos rendelkezési jog illeti meg az államot. A megtermelt dohányt az állam a termelőtől az ún. dohánybeváltókban veszi át, itt történik az ellenérték kifizetése is. A dohánybeváltók további feladata a dohánylevelek tárolása, kezelése a dohánygyárba való elszállítás előtt. A nagyatádi üzem két nagy, emeletes szárítóból és kiegészítő épületekből (szolgálati lakásokból, javítóműhelyből, portafülkéből) állt. A szárítókban épültek az első nagyatádi liftek, amivel a bálákat mozgatták az egyes emeletek között. A II. világháború után a dohányjövedék pénzügyminisztériumi irányítása megszűnt, és nemzeti vállalatok jöttek létre. A szocializmus évtizedeiben a szervezet és az elnevezés többször is módosult, 1971-ben megalakult a Dunántúli és Duna-Tisza közi Dohányfermentáló Vállalat (és annak Nagyatádi Dohánybeváltó Üzeme). Az 1980-as évektől kezdve megváltoztak a hazai dohánytermesztés és -feldolgozás körülményei. Az 1990-es évek elején Somogyban már csak 250 hektáron, a korábbi termőterület negyedén termeltek dohányt. 1995-ben a nagyatádi dohánybeváltót bezárták, épületeit, területét eladták. Az épületek hasznosításával kapcsolatos tervek nem valósultak meg, a dohányszárítók, irodaépületek és lakások pusztulásnak indultak, a parkosított terület gyönyörű és különleges növényzete elgazosodott, elvadult. 2016-ban az egyik romos kiszolgáló épületben találtunk rá ezekre az 1970-es évekből származó üzemi plakátokra, amelyek meglepően jó állapotban vészelték át a pusztulás időszakát. Néhány más tárggyal, dokumentummal bementettük őket a múzeumba, hogy legalább néhány kézzel fogható emléke megmaradjon e nagymúltú intézménynek.

Nagyatádon 1909-ben adták át a dohánybeváltó üzemet, amelynek léte, működése a község fejlődésére nézve nagy előrelépést jelentett. (Dél-Somogyban az első dohánybeváltó Szulokban létesült, mert ott termesztették a nagy levelű, sötétbarna, vastagon erezett Szuloki fajtát.) A dohánybeváltók fogalma szorosan összefügg a dohánytermesztés egyedáruságával, azaz monopóliumával, illetve a dohányjövedékkel. A dohányjövedék teljes egyedáruságot jelent, vagyis azt, hogy mind a nyers dohány, mind pedig a dohánygyártmányok felett kizárólagos rendelkezési jog illeti meg az államot. A megtermelt dohányt az állam a termelőtől az ún. dohánybeváltókban veszi át, itt történik az ellenérték kifizetése is. A dohánybeváltók további feladata a dohánylevelek tárolása, kezelése a dohánygyárba való elszállítás előtt. A nagyatádi üzem két nagy, emeletes szárítóból és kiegészítő épületekből (szolgálati lakásokból, javítóműhelyből, portafülkéből) állt. A szárítókban épültek az első nagyatádi liftek, amivel a bálákat mozgatták az egyes emeletek között. A II. világháború után a dohányjövedék pénzügyminisztériumi irányítása megszűnt, és nemzeti vállalatok jöttek létre. A szocializmus évtizedeiben a szervezet és az elnevezés többször is módosult, 1971-ben megalakult a Dunántúli és Duna-Tisza közi Dohányfermentáló Vállalat (és annak Nagyatádi Dohánybeváltó Üzeme). Az 1980-as évektől kezdve megváltoztak a hazai dohánytermesztés és -feldolgozás körülményei. Az 1990-es évek elején Somogyban már csak 250 hektáron, a korábbi termőterület negyedén termeltek dohányt. 1995-ben a nagyatádi dohánybeváltót bezárták, épületeit, területét eladták. Az épületek hasznosításával kapcsolatos tervek nem valósultak meg, a dohányszárítók, irodaépületek és lakások pusztulásnak indultak, a parkosított terület gyönyörű és különleges növényzete elgazosodott, elvadult. 2016-ban az egyik romos kiszolgáló épületben találtunk rá ezekre az 1970-es évekből származó üzemi plakátokra, amelyek meglepően jó állapotban vészelték át a pusztulás időszakát. Néhány más tárggyal, dokumentummal bementettük őket a múzeumba, hogy legalább néhány kézzel fogható emléke megmaradjon e nagymúltú intézménynek.

Nagyatádon 1909-ben adták át a dohánybeváltó üzemet, amelynek léte, működése a község fejlődésére nézve nagy előrelépést jelentett. (Dél-Somogyban az első dohánybeváltó Szulokban létesült, mert ott termesztették a nagy levelű, sötétbarna, vastagon erezett Szuloki fajtát.) A dohánybeváltók fogalma szorosan összefügg a dohánytermesztés egyedáruságával, azaz monopóliumával, illetve a dohányjövedékkel. A dohányjövedék teljes egyedáruságot jelent, vagyis azt, hogy mind a nyers dohány, mind pedig a dohánygyártmányok felett kizárólagos rendelkezési jog illeti meg az államot. A megtermelt dohányt az állam a termelőtől az ún. dohánybeváltókban veszi át, itt történik az ellenérték kifizetése is. A dohánybeváltók további feladata a dohánylevelek tárolása, kezelése a dohánygyárba való elszállítás előtt. A nagyatádi üzem két nagy, emeletes szárítóból és kiegészítő épületekből (szolgálati lakásokból, javítóműhelyből, portafülkéből) állt. A szárítókban épültek az első nagyatádi liftek, amivel a bálákat mozgatták az egyes emeletek között. A II. világháború után a dohányjövedék pénzügyminisztériumi irányítása megszűnt, és nemzeti vállalatok jöttek létre. A szocializmus évtizedeiben a szervezet és az elnevezés többször is módosult, 1971-ben megalakult a Dunántúli és Duna-Tisza közi Dohányfermentáló Vállalat (és annak Nagyatádi Dohánybeváltó Üzeme). Az 1980-as évektől kezdve megváltoztak a hazai dohánytermesztés és -feldolgozás körülményei. Az 1990-es évek elején Somogyban már csak 250 hektáron, a korábbi termőterület negyedén termeltek dohányt. 1995-ben a nagyatádi dohánybeváltót bezárták, épületeit, területét eladták. Az épületek hasznosításával kapcsolatos tervek nem valósultak meg, a dohányszárítók, irodaépületek és lakások pusztulásnak indultak, a parkosított terület gyönyörű és különleges növényzete elgazosodott, elvadult. 2016-ban az egyik romos kiszolgáló épületben találtunk rá ezekre az 1970-es évekből származó üzemi plakátokra, amelyek meglepően jó állapotban vészelték át a pusztulás időszakát. Néhány más tárggyal, dokumentummal bementettük őket a múzeumba, hogy legalább néhány kézzel fogható emléke megmaradjon e nagymúltú intézménynek.

Nagyatádon 1909-ben adták át a dohánybeváltó üzemet, amelynek léte, működése a község fejlődésére nézve nagy előrelépést jelentett. (Dél-Somogyban az első dohánybeváltó Szulokban létesült, mert ott termesztették a nagy levelű, sötétbarna, vastagon erezett Szuloki fajtát.) A dohánybeváltók fogalma szorosan összefügg a dohánytermesztés egyedárúságával, azaz monopóliumával, illetve a dohányjövedékkel. A dohányjövedék teljes egyedárúságot jelent, vagyis azt, hogy mind a nyers dohány, mind pedig a dohánygyártmányok felett kizárólagos rendelkezési jog illeti meg az államot. A megtermelt dohányt az állam a termelőtől az ún. dohánybeváltókban veszi át, itt történik az ellenérték kifizetése is. A dohánybeváltók további feladata a dohánylevelek tárolása, kezelése a dohánygyárba való elszállítás előtt. A nagyatádi üzem két nagy, emeletes szárítóból és kiegészítő épületekből (szolgálati lakásokból, javítóműhelyből, portafülkéből) állt. A szárítókban épültek az első nagyatádi liftek, amivel a bálákat mozgatták az egyes emeletek között. A II. világháború után a dohányjövedék pénzügyminisztériumi irányítása megszűnt, és nemzeti vállalatok jöttek létre. A szocializmus évtizedeiben a szervezet és az elnevezés többször is módosult, 1971-ben megalakult a Dunántúli és Duna-Tisza közi Dohányfermentáló Vállalat (és annak Nagyatádi Dohánybeváltó Üzeme). Az 1980-as évektől kezdve megváltoztak a hazai dohánytermesztés és -feldolgozás körülményei. Az 1990-es évek elején Somogyban már csak 250 hektáron, a korábbi termőterület negyedén termeltek dohányt. 1995-ben a nagyatádi dohánybeváltót bezárták, épületeit, területét eladták. Az épületek hasznosításával kapcsolatos tervek nem valósultak meg, a dohányszárítók, irodaépületek és lakások pusztulásnak indultak, a parkosított terület gyönyörű és különleges növényzete elgazosodott, elvadult. 2016-ban az egyik romos kiszolgáló épületben találtunk rá ezekre az 1970-es évekből származó üzemi plakátokra, amelyek meglepően jó állapotban vészelték át a pusztulás időszakát. Néhány más tárggyal, dokumentummal bementettük őket a múzeumba, hogy legalább néhány kézzel fogható emléke megmaradjon e nagy múltú intézménynek.

Fehér női ing, elől négy műanyag gombbal záródik. Ujja lyukhímzéssel, rátéttel díszített. Nyakán és ujjain húzott.

Natúr színű, hosszú ujjú szőttes férfi ing. Elején piros hímzéssel díszítve.

Kézimunka mintakendő. Különböző öltésfajtákkal, piros fonállal varrott mintakendő. A nagyatádi polgári leányiskolában készült.

Fehér színű mintakendő, amelyen a különböző kötésmintákat gyakorolták, illetve körbehorgolták a nagyatádi polgári leányiskola tanulói.

Aranyszínű hímzéssel és flitterekkel díszített, sötétkék bársony lányka mellény, alávarrt fehér blúzzal. 1930-as évek

A konyhaasztalra való abrosz egy budapesti háztartásból került közvetlenül a háború után, 1945-ben Kutasra (Somogy megye). Az ajándékozó, Takács Istvánné kutasi házuk pincéjében, alig párhetes kislányával és idős anyósáékkal élte át a több hónapig tartó frontidőszakot. Férje a fronton volt, és csak több év múlva tért haza a szovjet hadifogságból. Emiatt szinte teljesen egyedül kellett tavasszal megművelnie néhány hektáros földjüket, hogy a család eltartását biztosítsa. Míg ő egymaga küszködött a földeken, anyósáék rendezték a háztartást és nevelték a kislányát. Kutas forgalmas vasútállomásának a Dombóvár-Gyékényes vonalon keresztül volt/van összeköttetése Budapesttel, ahonnan 1945 tavaszán-nyarán sok asszony érkezett a faluba: megmaradt értékeiket cipelték batyuban, hogy vidéken élelmiszerre cseréljék. Ez az abrosz így került Takácsék háztartásába: némi zsírért és krumpliért cserébe (sok felesleges élelmiszerük nekik sem volt). Bözsi néni akkor is őrizte az abroszt, mikor az már kikopott a használatból: emlékeztetőül azokra a nagyon nehéz évekre. Ezért, mindenki számára emlékeztetőül, mementóként ajándékozta aztán a múzeumnak is.

Fehér alapra piros fonallal hímzett falvédő, középen gyümölcsös kosár. Felirat: "Ebéd után jó a csemege"

Fehér alapon színes fonallal hímzett falvédő, szegélye cakkosan, piros fonallal kivarrva. Bal oldalon katona férjétől búcsúzó feleség, bal felső sarokban "1914-15" évszám van hímezve. A falvédő szövege: "Kedves férjem, hogyha elmész messzire, / Jussak én is néha néha eszedbe!"

Fehér alapon kék fonallal hímzett falvédő: középen padon ülő nő ölében virágcsokorral. Szegélye gépi hímzés. Felirat: "Halvány sárga rózsa, ha tudnál beszélni..."

Fehér alapon színes fonallal hímzett, piros pelenkaöltéssel szegett feliratos falvédő. Közepén háziasszony, kislány és kutya a konyhában. Felirat: "Akit egyszer megcsókolok, megkívánja százszor. Aki egyszer főztöm eszi, nem eszik már máshol."

"A tabló a nagyatádi iparosokat hivatott bemutatni. 1928 – 1929 – ben állította össze a szegedi Országos Reklám- és Hirdetési Vállalat. Leopold Sándor nyomdájában készítették Gyulán. Korabeli megnevezése: Ipari Koszorú Nagyatádról, Nagyatádi iparosok reklámtablója. Horváth Istvánné ajándékozta a Nagyatádi Városi Múzeumnak. A nagyatádi helytörténeti kiállítás állandó részét képezi."

1885-től a malmok létesítésének, valamint a meglévő malmok működtetésének feltételei megváltoztak. Megkezdődött az ország vízimalmainak összeírása, állapotuk, korszerűségük felmérése. További üzemeltetésükhöz szigorú engedélyeztetési rendszert vezettek be. Kizárólag a kultúrmérnöki hivatal szakvéleménye és okleveles mérnöke által készített tervek alapján kezdődhettek meg a munkálatok. Ez magába foglalta a patakszabályozást, mederkotrást, árapasztó csatornák és zsilipek, fenékküszöbök létesítését, pangó vizek lecsapolását, a malom berendezéseinek korszerűsítését. A Rinya vízrendszerén mintegy ötven vízimalom létesült és működött, ezek egy részét alul- másik részét felülcsapott vízikerék hajtotta. Nagyatád területén bizonyíthatóan két vízimalom őrölt ebben az időszakban: Az ott évtizedekig dolgozó, később tulajdonos molnár család után Szollár-malomnak elkeresztelt, alulcsapott vízikerékkel hajtott malom Kiserdő területén állt. Építtetői a Czinderyek lehettek a 19. század elején. Amit biztosan tudhatunk, hogy a vízimalmok országos összeírása és korszerűsítése idején, 1905-ben Meller Manó tulajdona volt, 1911-ben már Lelbach Keresztélyé, akitől 1912-ben Szollár János és Ifj. Szollár József, a malom akkori molnárai vették meg a malmot és az egészen az államosításig a család tulajdonát képezte. A helyszínrajzot Károlyi Sándor királyi kultúrmérnök készítette 1905-ben. A dokumentum tartalmazza a Rinya-patak kereszt- és hosszelvényének arányos ábráját, a régi árapasztó zsilip szakrajzát, az új árapasztó zsilip tervét és egy Rinya térképet, melyen a várható munkálatokkal érintett rész kiemelésre került.

A képet Somssich Eszter (1876 Pörtschach – 1951 Kispuszta) kispusztai grófnő festette feltehetően az 1890-es évek második felében. A tájkép vízpartot ábrázol, házzal, fákkal, a háttérben hegyekkel. A Somssich családnak Pörtschachban (a grófnő születési helye), a Wörthi-tó partján volt villája, a kép valószínűleg itt készült.

A képet Somssich Eszter (1876 Pörtschach – 1951 Kispuszta) kispusztai grófnő festette 1896.10.21-én. A tájkép vízpartot ábrázol, fákkal, bokrokkal, kikötővel (vitorlással, csónakokkal), sziklákkal, hegyekkel.

A képet Somssich Eszter (1876 Pörtschach – 1951 Kispuszta) kispusztai grófnő festette feltehetően az 1890-es évek második felében. A képen csendélet látható, asztalon pohár, benne gyümölcsök, mellette gyertyatartó és gyűrt kendő.

A képet Somssich Eszter (1876 Pörtschach – 1951 Kispuszta) kispusztai grófnő készítette 1893-ban. A ceruzarajz fejkendős asszonyt ábrázol. A kép jobb alsó részén a grófnő monogramja és a készítés dátuma látható.