Cicege

A harctéri sebesülések számát jelölő, pajzs alakú jelvény látható, melynek két sorozata ismert. Minkét típuson szám és vörös harántcsík utal arra, hányszor sebesült meg a jelvény viselője a háború során. A sebesülési jelvények tábori sapkán való viselését 1917 tavaszán rendeleti úton engedélyezték. Ez arra utal, hogy a katonák részéről igény mutatkozott sebesüléseik látható jel útján történő kifejezésére. A frontszolgálatnak ugyanis nem csak a hadikitüntetések, hanem a sebesülések száma is fokmérője volt. A jelvényen német-magyar felirattal: "VERWUNDET - SEBESÜLT" olvasható.

Felül nyitott, alul szalaggal megkötött babér- és cserkoszorú egy fokost díszít, amelynek nyelén olvasható a jelvény felirata: "M.K.40.H.Gy.H.O. 1914-1916" ("Magyar Királyi 40. Honvéd Gyaloghadosztály, 1914-1916"). A kivadári Somssich család több mint 300 darabos, 1. világháborús jelvényeket tartalmazó gyűjteménye ajándékként került a múzeumba. A jelvények nagyobb része csapatjelvény, mint a magyar királyi 40. honvéd gyaloghadosztályé is. A hadosztályt „fokos(os) hadosztály”-nak is hívták, ezért szerepel ez a harci eszköz a jelvényeiken is. A rohamfokost Nagy Pál tábornok (1915 szeptemberétől volt a hadosztály parancsnoka) javaslatára rendszeresítették, mivel az árokharcban könnyebben kezelhető volt, mint a puskára tűzött szurony. 1916 elején, a Rarancze (Bukovina, ma Ukrajna) körüli állásharcokban használták először, s az új eszköz kiválóan bevált a közelharcban.

Nagyatád 1871-ben járásbírósági székhely lett, és felállították a Nagyatádi Magyar Királyi Járásbíróságot. Az intézmény 1913-ban, dr. Kiszely László járásbíró szolgálata alatt, az ő munkálkodásának köszönhetően kapott önálló épületet a Zrínyi utca elején, közel a központhoz. (Az épület mind a mai napig bíróságként funkcionál.) A kétszintes, dupla oromzatos, sarokrizalitos házat K. Császár Ferencz műépítész, építésztanár tervezte. Az alapvetően későeklektikus stílusú épület szimmetrikus homlokzatán, díszítő elemein, belső kiképzésén a Nagyatádon ritka szecesszió népies motívumai is fellelhetők. A szecesszió tette népszerűvé az épületkerámiát is, ami a bíróság épületén a magyar koronás címer szépen megformált, pirogránitból kiégetett alakjában jelent meg. 1949-ben, amikor a kommunista hatalom mindenütt lecserélte a korábbi rendszer szimbólumait, Nagyatádon Horváth Ferenc kőművesmestert bízták meg, hogy a vakolatba ágyazott címert leverje. A mester a feladatot csak részben hajtotta végre: a címeren ülő koronát sikerült úgy kibontania – részben a vakolattal együtt –, hogy nem sérült meg, és otthonában elrejtette. 2000-ben a város fiatal múzeumának adományozta.

Saárdi gróf Somssich József (1864-1941) kivadári földbirtokos, Somssich Adolf legidősebb fia volt. (Kivadár a 20. század közepéig puszta, majd önálló község volt, ma Nagyatádhoz tartozik.) Somssich József jogi doktorátust szerzett, majd 1898-tól az első világháború kitöréséig diplomataként tevékenykedett Európa különböző országaiban (a genovai főkonzulátuson, majd a berlini és a párizsi nagykövetségen). A Friedrich-, majd a Huszár-kormányban külügyminiszteri posztot töltött be (1919. szeptember 11. - 1920. március 15.) 1920. júliusától négy éven át vatikáni magyar követ volt (1924. szeptember 27-ig). Nyugdíjba vonulása után feleségével, Szőgyény-Marich Kamillával csóri (Fejér megye) birtokukon éltek. 1941-ben a kivadári Somssich családi mauzóleumban temették el. Egy eredeti fotót, és „SJ” monogrammal ellátott, bőrből készült utazóbőröndjét őrzi a múzeum.

A Sturmgewehr 44 típusú gépkarabély a II. világháború idején kifejlesztett német kézifegyver. Az egyik első modern automata gépkarabély volt. Harci körülmények között 1942-ben használták először a keleti fronton. Olcsó, megbízható, könnyen gyárható, ugyanakkor nagy tűzerejű fegyver. Ez a fegyvertöredék Nagyatád területén, a Rinya patak mellett, az egykori Margit-vonal mentén került elő egy építkezés alkalmával. Emlékeztet azokra a heves harcokra, amelyek 1944. december elejétől 1945 márciusának végéig a községben dúltak: Nagyatádon a német csapatok, a Rinya túloldalán, Henészben a szovjet/bolgár csapatok állomásoztak, és a megáradt patak képezte köztük a határvonalat. A leghevesebb csaták a Rinya mentén zajlottak, ezért a mederből és a környékről, a földből a mai napig sok és sokféle hadieszköz, ill. azok maradványa kerül elő. Gyári készítmény, Németországban gyártva.

Gróf Somssich Eszter (1876-1951) a kivadári uradalmat felépítő saárdi Somssich Adolf lánya volt. A kis Eszter három fiú után született negyedik gyermekként, és a fennmaradt fényképek tanúsága szerint meghitt, szeretetteljes kapcsolat lehetett apa és lánya között. Talán ennek köszönhető az is, hogy Somssich Eszter – a korban szokatlan módon – leányként földbirtokot örökölt, a Kivadár-puszta melletti Kispusztán. A helyi mendemonda szerint azzal a feltétellel kapta meg, hogy soha nem megy férjhez. Családja nem is volt, ám 642 kataszteri holdas birtokát mintagazdasággá fejlesztette, valamint széleskörű kulturális és jótékonysági tevékenységéért a környéken mindenütt tisztelték (Nagyatádon női zárdát és leányiskolát is alapított). A háborút követő politikai átalakulás egész családját (testvéreit, testvérei gyermekeit) szétzilálta, külföldre kényszerítette. Somssich Eszter haláláig kastélyában maradhatott, mert uradalmának alkalmazottai betegségében mellé álltak, segítették, és nem engedték, hogy kilakoltassák onnan.

Knapp Lajos, nagyatádi úri szabómester szenvedélye volt a fényképezés. A legtöbb képet családtagjairól és családi eseményekről készítette. Bár amatőr fényképész volt, képeinek beállításai, látásmódja, technikai kivitelezése túlnőtt ezen a szinten. Mutatja ezt az is, hogy a harmincas években egy, az éjszakai Budapestről készített fotója első díjat nyert egy fotóművészeti pályázaton. A negatívokat maga hívta elő és nagyította saját kis fotólaborjában, kiváló minőségben. 1944. december elejétől 1945. március végéig megmerevedett a front a Balaton délnyugati csücske és a Dráva közötti vonalon. A négy hónapig dúló állóháború Nagyatádot is érintette: a község lakói a pincékbe kényszerültek, sokan elmenekültek, így a Knapp család is. A háború után visszatérve, Knapp Lajos igyekezett pótolni elpusztult fotólaborját (a fényképezőgépét a nyakába akasztva el tudta vinni magával, így az megmenekült). A romok között talált anyagokból alkotott. Az előhíváshoz használt sötétkamrát egy üres német lőszeres ládából, épen maradt villanykapcsolókból és egyéb anyagokból ügyeskedte össze. Aki ért hozzá, a mai napig tudná használni e házilag barkácsolt, ügyes szerkezetet.

Somssich Eszter (1886-1951), kivadári grófnőnek kedvenc tevékenységei közé tartozott a fényképezés. Az általa készített pillanatképekből hiteles képet kapunk korának mindennapjairól, és az amatőr „művésznő” érdeklődési köréről. A fotóalanyok rendszerint a családtagok, a birtokon élők és állataik voltak. Mindezeket a felvételeket egy mai napig szinte tökéletes állapotban lévő Kodak No. 3 Folding Pocket Kodak Model E 2 fényképezőgéppel készítette. Az említett típust az 1900-as évek első évtizedében gyártotta a Kodak. Somssich Eszter fényképezőgépe helytörténeti kiállításunkban megtekinthető.

Ferenc József szózata a magyar néphez. "Népeimhez" Fém elő-és hátlappal borított 48 oldalas mini könyv, elején Ferenc József dombornyomott portréjával. A borítón lévő felirat: "A világháború emlékére". A könyv szövege a harmadik oldalon kezdődik, címe: "Népeimhez". A hátsó fémborítású oldalon a következő dombornyomott szöveg található: "„A király szózata a nemzethez 1914. júl. 28.”

Első világháborús katonai gyűrű „Pro patria 1914" felirattal A Gyorssegély Auguszta-alap jóvoltából az első világháború tizenötödik napján indult el az „Aranyat vasért” mozgalom. Névadója Auguszta hercegasszony, aki Habsburg József Ágost főherceg felesége. A hercegnő nagy intenzitással szervezte a különböző karitatív mozgalmakat. Ezek közé tartozott a már említett mozgalom, melynek célja a segélyre szorulók ellátása, valamint a hadba vonultak családtagjainak támogatása. A megyei sajtó rendszeresen közölte az adakozók névsorát és az adomány értékét. A beszolgáltatott ékszerekért cserébe vasgyűrűt adtak. A gyűrűt meg is lehetett vásárolni.

A katonaládáknak nem volt egységes méretük, csak nagyjából hasonlítottak egymásra. Egyik oldalán, általában középen a láda tulajdonosának neve szerepelt. Legalul a törülköző volt, felette személyes tárgyak, borotválkozási szerek. Általában egy rejtett zseb is volt a ládában valahol, amibe tulajdonosaik a pénzüket szokták elrejteni. A harctérre a trén (málhás szekerek menetoszlopa és legénysége) szállította őket.

Hegyi Ferenc (sz. 1915) nagyatádi könyvkötő mester 1947 júniusában tért haza a Szovjetunióból, ahol Nyizsnyij Tagilban volt hadifogságban. (Nyizsnyij Tagil ipari város az Ural hegységtől délre, Délnyugat-Szibériában.) Itthon, bodvicai házukban várta őt felesége és két kislánya. Hadifogságából hozta haza ezt a fotóalbumot, amit az ott lelt anyagokból készített: durva, barna színű csomagolópapírból, a kemény borítót kartonpapírból, textildarabokból. Az elejét átlósan felragasztott piros-fehér-zöld színű szalaggal díszítette. Az albumba precízen, szépen beleillesztett fényképeken a családja látható: esküvői képük, felesége mosolygós portréja – ezek műtermi fotók. A gyerekeket, családi pillanatokat ábrázoló képek amatőr felvételek, amelyek többsége házuk udvarán készült. Az album mestermunka: a szélsőségesen primitív, sokszor a legszükségesebb létfeltételeket is nélkülöző körülmények között az adott anyagokból és feltalálható eszközökkel a lehető legprecízebben, igényesen elkészített alkotás. Készítése olyan foglalatosságot, időtöltést jelentett, amely egyszerre volt alkotó tevékenység és az otthoniakra gondolás lehetősége.

Nagyatád 1944. december elejétől 1945. március végéig az egymás ellen harcoló német és a szovjet-bolgár csapatok tűzvonalába került. A községben rekedt lakosság a pincékbe és egyéb óvóhelyekre menekült, sokan elmenekültek, hátrahagyva házukat, ingóságaikat. Veress Dezső háza a város központjában, a Széhenyi téren állt, közvetlen szomszédságban a tűzoltók raktárával és a katolikus templommal. Ő itt maradt, hogy védje ingóságaikat, de családját – feleségét, két kicsi gyermeküket és két rokon lányt – a közeli Kiserdőre vitte, remélvén, hogy ott könnyebben átvészelik azt a pár napot, amíg az orosz csapatok átvonulnak Nagyatádon. Arra nem gondolhatott, hogy a front hónapokra megáll itt, és hogy épp a Rinya patak lesz a szembenálló felek közötti határvonal, ami elvágja egymástól Atádot és Kiserdőt, Veress Dezsőt a családjától. Ebben a rettenetes, bizonytalansággal, kétségbeeséssel teli időszakban kezdett naplót írni, hogy megörökítse, ami vele a családtól való kényszerű elszakadás során történt. A bejegyzéseket az április eleji szerencsés újratalálkozásig vezette, és pár hónappal később, Erzsébet napra ezzel a szép ajánlással adta át feleségének: „Drága Angyalom! Négy hónapi Rátok gondolásom adom névnapi megemlékezésül. Legyen bizonyság rá, hogy nagyon szeret Dezsőd. 1945. nov. 19.”

Az 1948-as év az 1848-as forradalom centenáriumának jegyében telt Magyarországon. 1947 márciusában megalakult a 48-as Történelmi Emlékbizottság, és mindenütt megalakultak az ünnepségeket előkészítő, szervező helyi bizottságok. Szinte minden aktuális tennivalót áthatott a nagy történelmi esemény emléke. A „nagyatádi járási, 48-as képző- és népművészeti, pedagógiai és ipari kiállítás” is ennek jegyében szerveződött. A kiállításon Kovács Ferenc nagyatádi kötélfonó mester is megmérette magát, s „kézműipari munkáiért” a bíráló bizottság aranyéremmel tüntette ki. A „Járási 48-as Kiállítások Rendezőbizottsága” pecsétjével ellátott, Kossuth-címeres díszoklevet a mester később – stílusosan – saját kezűleg font képkeretbe illesztve tette ki műhelye falára.

"Az 1840. évi 21. törvénycikk tette kötelezővé Magyarországon a földkönyv – később telekkönyv –vezetését. Ezekbe a könyvekbe bevezették a telek adatait, a telket terhelő úrbéri szolgáltatások mértékét, az első tulajdonos nevét, majd az ezután következő változásokat a tulajdonváltozás jogcímével (öröklés, vásárlás) együtt. A kapitalista, piaci viszonyok terjedésével egyre nagyobb jelentősége lett ezeknek a nyilvántartásoknak, mert nem csupán a fennálló tulajdonviszonyokat tanúsították, hanem a betáblázásra – mai szóval a jelzálog bejegyzésére – is lehetőséget adtak. A bodvicaiak földkönyvét már jóval a törvény megjelenése előtt, 1833. szeptember 16-án hitelesítette a Somogy vármegyei hitelesítő bizottság. A könyv 41, csaknem kétszáz évvel ezelőtt élt bodvicai gazda járandóságát rögzíti: házhelyét, rétjét és kenderföldjét, továbbá a szántóföldek helyét és nagyságát az akkori gazdálkodási rend szerinti első, második és harmadik nyomásban. A földkönyv – a sok használat, forgatás nyomait mutató elszíneződések, a lapok megsárgulása ellenére – teljesen ép: az írás hibátlanul, gyönyörűen olvasható, egyedül a későbbi, a tulajdonosváltozásokat rögzítő oldalbejegyzések halványodtak el, és ezért nehezen kisilabizálhatók. A helyek megjelölése réges-régi, már elfeledett dűlőneveket (Dugenyivi dűlő, Lug, Cserkesz), helyszíneket (Itató, Falun alul, Brodistyán, Széles tó) sorol, amelyek a régi bodvicai emberek életvilágának, munkájának keretét adó korabeli „térképet” rajzolják meg. A dokumentum értékét mutatja, hogy ennyi éven át épségben megőrizték azt a bodvicaiak, míg aztán úgy nem gondolták, hogy kerüljön immár a régi község történetét is megőrző múzeum gyűjteményébe."

A zászlót Móró Miklós, zombori származású tengerész, a „Radetzky” kereskedelmi hajó matróza készíttette az egyik japán kikötővárosban, 1913-ban. A hernyóselyemre hímzett, megrendelői elvárások alapján készült kompozíció mindössze néhány nap alatt, a hajó ott tartózkodása idején készült el egy helyi kézműves műhelyben. Az első világháború kitörésekor a kereskedelmi hajókat is katonai vezetés alá vonták és hadi célokra használták fel. Móró Miklós rokonainak (a tárgy ajándékozóinak) elbeszélése szerint a „Radetzky” legénysége a rossz minőségű élelmiszer (zsizsikes borsó) miatt fellázadt. Emiatt hadi törvényszék elé kerülhettek volna, ám a hajó Dél-Amerikába szökött a statárium elől. Móró Miklós Peruba költözött, ahonnan soha többé nem tért haza Magyarországra. Ott is nősült meg és gyermeke is ott született. A zászlót az ajándékozó Zomborból hozta, ahol Móró Miklós testvére őrizte.

A négy kis gumilábon álló mechanikus számológép egy kézi forgattyú segítségével működtethető. A szerkezet képes elvégezni a négy alapműveletet, valamint fel tud használni egy már kiszámított eredményt egy újabb számításhoz. A kalkulátor gyártója a németországi "VEB Triumphator - Rechenmaschinenfabrik Mölkau gyár".

A nagyatádi Kovács család több generációja is kötélgyártó kisiparos volt. Kovács Ferenc (1894-1963) tanító szeretett volna lenni, de a családi elvárás az volt, hogy folytassa apja mesterségét, és vegye át a műhelyt, az üzletet. Így, az első világháborúban teljesített 39 hónapnyi frontszolgálat után szerencsésen hazatérve megnősült, és a Hunyadi utcában elindította vállalkozását. Rendelésre dolgozott: felvonó-, bánya-, gép-, pince-, kút- és harangkötelet, halász- és sporthálót is készített. Vállalta gyáraknak, malmoknak kötéllel való felszerelését. Raktáron tartott mindenféle gazdasági és háztartási kötélárut, és a környéken rendszeresen vásározott is, munkáját jól ismerték és becsülték vásárlói. Ötven éves alig múlt, amikor a mesterséggel járó kenderpor okozta tüdőasztma megbetegítette és szobához kötötte. Ekkor felesége, Kovács Ferencné Boda Anna vette át a műhelyt és az üzletet, és egészen 1971-ig, haláláig folytatta – fiai segítségével – a mesterséget. A Kisiparosok Országos Szövetsége az egész család 50 éves kisipari munkáját ismerte el 1968-ban a díszoklevéllel.

A nagyatádi vasútállomás „Felügyeleti könyve”, amelybe 1890. szeptember 27-től 1942. április 21-ig nagyjából havonta bejegyezték a hivatalos események és ellenőrzések eredményét. A feljegyzéseket a mindenkori állomásfőnök és az osztálymérnök vezették és írták alá. Az első bejegyzés így hangzik: „Váltók, keresztezések /:1-4-ig:/ szabványosak és tiszták, tűzoltó szerek kifogástalan állapotúak.”

Józsa István (1884-1967) magyarvisontai (ma Csokonyavisonta, Somogy megye) földműves díszes obsitlevele, amit tényleges katonai szolgálatának letelte után készíttetett: "Szolgálati időm emlékére". Katonaruhás fényképe fölött I. Ferenc József portréja látható, körben piros, zöld és fekete betűs, hímzett feliratok: "Ha a hon veszélyben lészen Félre teszek minden munkát hogy megvédjem a magyar hazát". A szépen faragott fakeretet valószínűleg saját maga készítette. Józsa Istvánnak 1914-ben az elsők között kellett bevonulnia be a háborúba. A galíciai fronton orosz fogságba esett. Egy vlagyivosztoki fogolytáborban volt egészen 1922-ig, amikor hazaengedték. Egy hónapba telt, míg hazaért. Családja, szülei, felesége és kislánya semmit sem tudtak róla egész idő alatt, semmilyen hírt nem kaptak felőle a hét év alatt, de hűségesen várták. Kislánya, Margit négyéves volt, mikor édesapja bevonult, és tizenegy, mikor hazatért. Unokája visszaemlékezése szerint nagyapja „örökké hálás volt azért, hogy hazajöhetett a családjához".

"A tárgy a 20. sz. első harmadából maradt ránk, Benyák János nagyatádi nyomdájában (1905-1949) használták. Felirat: Első Magyar Betűöntöde Rt., VI. ker. 32. A fafiókban Ariston típusú betűkészlet látható (anyaga ólom, ón, antimon). A betűfiók a kéziszedéshez használt betűkészlet tárolására szolgált. Egy fiók a nyomdai pontrendszer alapján meghatározott méretű, egy adott betűtípushoz tartozó készletet tartalmazta. A betűket és írásjeleket a szedő azok gyakoriságának megfelelően helyezte el a kisebb rekeszekre osztott fiókban úgy, hogy a legtöbbször használt karakter került a kezéhez legközelebb, amit csipesszel szedett a másik kezében tartott sorjázóra."

A csíkszentsimoni (ma Románia) Veressek nemességét megerősítő latin nyelvű okirat II. József (1780-1790) német-római császár, magyar és cseh király pecsétjével és saját kezű aláírásával. A székely Veress nemzetség a 17. században kapott armalista nemesi rangot (ezt legtöbbször katonai vitézségért adta az uralkodó, birtok nem járt hozzá). Az 1785-ben kiadott okirat egy egy évvel korábbi legfelső királyi ítéletre hivatkozik (1784. október 28.), amely Csíkszentsimon birtok közössége ellen folytatott ügyben született, s amely megerősítette a Veress családból való nemesek nemességét. Az újabb királyi iratra azért volt szükség, mert az ítéletet az erdélyi kancellária nem iktatta és nem hirdette ki nyilvánosan, ami miatt az nem volt érvényes, hiszen nem volt köztudomású. Az iratot előkeresték, és ez újabb iratba szó szerint bemásolták: „Tehát idősebb és ifjabb János, idősebb és ifjabb István, idősebb és ifjabb József, Péter és Mihály a Csíkszentsimoni Veress családból származó nemesek jogait a jövő szükségeire vonatkozóan is pecsétünkkel igazoljuk és bizonyítjuk a királyi kancellária tartományi kirendeltségének pecsétjével. Szeben, 1785. november 3. Kiadva: Magyarsákodi Horváth Antal tartományi titkár, a kormányzóság levéltárának őre.”

"Csoportkép: Polgári Leányiskola, I-IV. Osztály A 19. sz. végén Nagyatádon is megfogalmazódott az igény a polgári iskolai képzés elindítására. Az iskolatípus (melynek szükségességéről már az 1868-as népiskolai törvény rendelkezett) célja az elemi népiskolában elsajátított tudáson túli praktikus műveltség átadása volt. Nagyatádon helyi iskolapártolók egyesületet hoztak létre 1902-ben, Nagyatádi Polgári Iskolai Egylet néven. A Tallián Andor főszolgabíró által vezetett egyesületnek köszönhetően a Polgári Fiúiskola már a következő évben, a vele kapcsolatos Polgári Leányiskola pedig az azt követő, 1904-es tanévben megkezdhette a növendékek oktatását. 1906-tól az intézmény fiúiskolai része községi kezelésbe került, a leányiskola viszont továbbra is egyesületi jellegű maradt. Az egylet, kis szerveződés lévén, nem tudta fedezni az iskola működtetéséhez szükséges fejlesztéseket, így a Polgári Leányiskola 12 évig tartó működése után kénytelen volt bezárni kapuit. A képen a leányiskola 1912- ben indított, 18 főből álló osztálya látható. Középen Szmodics Szilárd, az intézmény igazgatója, mellette Kárpáti Ernőné Resli Szidónia tanárnő, osztályfőnök. Szmodics Szilárd már 1914-ben bevonult katonának, 1916-ban elesett az északi hadszíntéren."

Hogyan kapcsolódik össze a nagyatádi gyógyfürdőt ábrázoló emlékbögre a régi, Somogyszobi út melletti téglagyárral? Dudás Istvánné Miklós Veronika története köti össze őket, aki a családjával tizenegy éven át, 1929-től 1944-ig járt téglát vetni a Szeged melletti Dorozsmáról a Lelbach uradalom téglagyárába. Dorozsmán nagyon szegény emberek éltek: tavasszal hét-nyolcszáz család indult el a faluból hónapos munkára (kubikolni, summásnak), hogy a nyár végéig megkeressék a család egész évi jövedelmét. A Miklós gyerekek nyolcan voltak testvérek (a kilencedik 1947-ben született, ő már nem járt Nagyatádra). Az időjárástól függően március végén, április elején indultak vonattal, és Kisasszony napjáig (szeptember 8.) verték a téglát, mert utána már deresedett a sár. Minden gyereknek megvolt a beosztása, a legkisebbek dolga a száradó tégla forgatása volt. Naponta 3200 téglát kellett megcsinálni. A téglagyárban épített szobában aludtak: szalmára terített pokrócon az egész család. Vasárnap nem dolgoztak, akkor sokat sétáltak a községben, templomba mentek és nagy ritkán a fürdőbe. 1944 őszén a háború miatt nem tudtak hazamenni Dorozsmára, Nagyatádon ragadtak, és itt, a téglagyárban vészelték át a front hónapjait. Mikor vége lett a harcoknak, gyalog mentek haza. Veronika néni és a testvérei számára a sok munka és nehézség ellenére is szép emlékként maradt meg Nagyatád, ezért őrizgette oly sok éven át ezt a bögrét is, és ezért döntött úgy 2008-ban, hogy vállalva a hosszú utat, Nagyatádra jön, és történetével együtt átadja a múzeumnak. S még egyszer, utoljára, körbesétál fiatal lánykorának kedves helyszínein… (80 éves volt ekkor.)