Az LB V/100-10 központ (korabeli elnevezései váltó vagy kapcsoló) a nagyobb falvak központja volt a telefónia korai szakaszában. A központ faszekrényes kivitelű, padlóra állítható és 1 munkahelyes. A központ kapacitása: 5 átmenő helyközi vonal, 100 helyi előfizető, 10 dugókapcsoló (zsinóráramkör). Kisvárosokban néhány ilyen központot szükség esetén egymás mellé állítottak. A helyi hüvelyek alatt még 10 darab hüvelyt szereltek, mindegyik központtal párhuzamosították, így átkérőként használták. A kezelő a kérdő dugóval a hívó hüvelyébe dugaszol, ha a kért helyi szám nem nála van, az összekötő dugóval az egyik átkérő hüvelybe dugaszol, azután felkéri azt a kezelőt, akinek kapcsoló mezejében a hívott állomás hüvelye van, hogy az azonos számú átkérő hüvelybe dugaszolva hozza létre a kívánt kapcsolást. A nagyobb számú állomás indokolttá teszi, hogy az induktor helyett vibrátort, később váltóáramú áramforrást használjanak. Az induktor tartalékként használatos. Helyközi hívásjelzője a helyi előfizető jelzésével azonos, azaz a lapka lebillenése és a jelfogó berregése jelez. Szükség szerint a riasztó csengőt a jelfogó által zárt érintkező működteti. Ez a típus a telefonok szélesebb elterjedésekor már szűknek bizonyult (főleg az 5 helyközi vonal), ezért a rugalmasabb, korszerűbb vertikális központok vették át a szerepét. Forrás: Flaszik: Távíró és Távbeszélő Berendezések Bp, 1930, Tar: Híradástechnikai Hálózatszerelő Szakmai Ismeretek I. Bp, 1965, amásy: Távbeszélő Gép és Kapcsolástan 1950, Koczka: Helyi Távbeszélő Központok Kapcsolástana Bp, 1955
