A gólyaláb eredetileg sáros, vizenyős terepen gyalogjáráshoz, párosával használatos rúd. Több formai és méretbeli változata ismeretes. Az alföldi faláb általában csak térdig ér, és a közepe táján egy-egy talptartó deszka van az oldalára erősítve. Erre lépnek rá, majd a gólyaláb fölső szárát a lábszárukhoz kötik körültekert szíjjal, zsineggel. A gólyalábra felállva hosszú botot, póznát vesznek a kezükbe, arra támaszkodva járnak vele. Gyakorlott ember bot nélkül is tud felkötözött, rövid gólyalábon járni. A másik típus jóval hosszabb, nem kötözik hozzá a lábhoz, csak ráállnak. A felső végét kezükkel fogják vagy hónuk alá dugják. Járás közben nem támaszkodnak másik botra. Taposója lehet a rúd ágcsonkja, még gyakrabban mesterséges, faragott, toldott fadarab. A gólyaláb nagy előnye volt, hogy kímélte a lábbelit. A 19. század második felében a nagykunsági, a sárréti iskolás gyermekek még általánosan használták. A Rétközben (Szabolcs m.) ősszel és tavasszal a nagy sárban gólyalábon jártak egymáshoz. Főként agyagos talajú vidékeken volt használatos Erdélyben (Szilágyság, Mezőség, Székelyföld), de ismerték a moldvai csángók is. A Felföldön az iskolás gyermekek használták a XX. század elején (Tarna, Zagyva, Eger, Sajó folyók völgyében). Pásztorok több vidéken is jártak gólyalábon.
hu
