![Szépművészeti Múzeum [CC BY-NC-SA]](https://asset.museum-digital.org/hu-bu/images/import_89/201610/10194722717.jpg)
A vadászat régóta a kiváltságosok úri szórakozása. Nem csoda hát, hogy a trófea-képek, azaz a festett vadászzsákmányok műfaja legfényesebb virágzását épp a Rubens-kori Flandriában élte, amely minden más éránál jobban hódolt a hömpölygő bőség és a nagyvilági fényűzés kultuszának. Meglepő, de nyilván nem véletlen, hogy eközben az ország más hitre tért felében, az újonnan elszakadt Hollandiában minden idők egyik legpuritánabb szemléletű művészete szökkent szárba. Azt gondolnánk, a két világ között - ha vigyázó szemüket folyvást a másikra vetették is - nemigen volt átjárás, ám az igazság más. A vadászcsendélet műfajának óriása, Jan Fijt 1642-ben tett hollandiai utazást, s ezután nagyot változott festményeinek hangvétele. A diadalmas barokk harsonazúgásába egyre több csendes, melankolikus hang vegyült. A leölt vadak pompás terítéke a budapesti képen is inkább az elmúláson lamentál, mintsem hiú lakomára invitál. Az üzenetet lent egy hollandosan egyértelmű szimbólum, a Krisztus szenvedésére utaló tövis teljesíti ki. Fijt a bőréből mégsem bújhatott ki, s hiába a komor tartalom, a képen végül mégis a diadal hangja lesz az úr. A festő diadaláról van szó, a hivalkodóan fitogtatott, és valóban lenyűgöző tudásról. Az ecset bravúrjáról, ami mint Proust híres Madeleine-süteménye, a szemen át beindítja a többi érzéket is, hogy szinte ujjbegyeinkben érezzük a pompás vadnyúl szőrének puha tapintását, vagy épp hallani véljük a színpompás énekesmadarak tollának utolsó vergődését. Vécsey Axel