RRM_NT_Balták, fokosok, juhászkampók, botok

BOTOK, BALTÁK, FOKOSOK, JUHÁSZKAMPÓK

Múzeumunk látványraktárának egyik leggazdagabb és legsokoldalúbb gyűjteményi alegysége a több mint 230 darabnyi tételből álló botok, balták, fokosok és juhászkampók kollekciója. Terjedelmi okokból katalógusunkban nem mutathatjuk be az összeset, azonban igyekeztünk egy típusonként összegyűjtött válogatással megismertetni az olvasót. A legérdekesebb, legváltozatosabb darabok jól illusztrálják a különböző felhasználási területeket és díszítőtechnikákat.

Az állatok tereléséhez, őrzéséhez használt eszközök közül talán a legjellegzetesebbek a juhászkampók. Egyik hosszabb, másik alacsonyabb, aszerint, hogy gazdája milyen magas volt. A furfangosabbak kiszemelték a botnak való ágat, de nem vágták ki, csak szép szabályos közönként apró bemetszéseket, sebeket vágtak rá. Idővel benőtte ezeket a növény, így „természetes” díszítésű botja lett a pásztornak. Kosfejes a legtöbb, de kampója szélessége arról is árulkodik, milyen fajta birkára használták.
A legcifrábbak ünnepi darabok, ezeknek akkora és olyan díszes kampót faragtak, hogy juhot soha nem foghattak vele, nem is arra való volt. Büszkén hirdetik viselőjük rangját: faragott sallangok, megannyi virág és tulipán, tekergőző kígyó hirdeti a juhászok büszkeségét.

A bunkósbotok a lehető legváltozatosabban lettek kialakítva, az egyik végét faragott rózsa és csontberakás díszíti, a másikon szinte karikatúraszerűen megformált férfiportré, de akad ólomból öntött buzogányos végű, elegáns és egyben veszedelmes fegyvernek beillő is. Bár leginkább a gulyásokra volt jellemző a bunkósbot használata, jó szolgálatot tett a paraszti, sőt a nemesi háztartásban is.

Aztán ott vannak a fokosok és kanászbalták, egyik részük a „régi világ” iránti nosztalgia miatt népszerű ajándéktárgynak számított, míg az egyszerűbb darabok sokat mesélhetnének. Egy-egy kovácsok keze alól kikerült jó fejnek több nyele is volt, évtizedekig használták. A kanászok legfontosabb eszköze volt a balta, más néven balaska. A századforduló környékén be is tiltották viselését, mert veszélyes fegyver volt. Olyan ügyesen bántak vele a pásztorok, hogy ha kellett, lapjával oldalbadobták a tilosban járó a disznót. Vágtak vele fát, használták önvédelemre: nem csak a megvadult állatok ellen, hanem nézeteltérések orvoslására is. Ha kocsmázni mentek a kanászok, akkor is magukkal vitték. Beleállították a mestergerendába, ám mindig kéznél volt, ha verekedésre került sor. Bár „kisfejsze, fokos és buzogány beszélgetett abban az időben” – mesélte Lukács István bélatelepi gulyás - azért mégiscsak úgy látták, hogy „a kanászvilág addig volt szép, amíg a kisbalta foroghatott.”

De nem csak baltát és buzogányos végű botot forgattak a pásztorok, hanem a faragókést is; ha épp nem egy sótartón vagy tükrösön dolgoztak sétabotot faragtak az „uraknak”. Ezek markolata készülhetett agancsból, díszíthették karcolással, faragással, spanyolozással, ólomberakással. A legkülönbözőbb állatalakok kerültek markolatukra, némelyiken - mint például Bagol András botján – történelmünk nagyjai, másokon betyárjelenetek, vagy épp készítője hatalmas türelmét és ügyességét hirdető aprólékos faragás, amitől úgy néz ki, mintha fonott felülete lenne.

Ha távolabbról szemléljük a vitrinekbe tett botokat mind egyformának látszanak, talán csak egyik-másik magassága, színe tér el első ránézésre. Azonban minél közelebbről vesszük szemügyre az egyes darabokat, annál jobban kirajzolódnak a különbségek, míg végül valóban felfedezzük, hogy nincs két egyforma közöttük. Ez a sokféleség mind arról tanúskodik, hogy amit a történelemírás és a néprajztudomány oly sokáig egy homogén társadalmi rétegnek látott, az egyéniségekből álló emberek közössége. Ahogy a botok között, úgy közöttük sem volt két egyforma, s ki-ki a maga ízlésnek, termetének, karakterének megfelelő botot használta sokszor évtizedekeig, együtt öregedve a támasztékul, munkaeszközül szolgáló darabokkal.

[ 246 Tárgy ]