Somogyi kincsestár néprajzi látványraktár állandó kiállítás
hu
Rippl-Rónai Múzeum
Néprajzi Látványraktár
Néprajzi Látványraktár
Szaruból és diófából készült. A tető gombbal ellátott. A szaru felület karcolt díszítéssel. Madár és életfa ábrázolás.
Gyűjteményünk talán egyik legkedvesebb darabja ez a rühzsír-tartó. Rendkívül finomam karcolozott, alkotója sajnos ismeretlen, de nagyon ügyes kezű ember lehetett. Egyik felén a magyar népmesék rajzfilmsorozat ikonikus madarára emlékeztető motívum látható, a másikon két bagoly ül egy fán. A figurák sajátos, érdekes és karakteres ábrázolásmóddal vannak megjelenítve, alkotójuk nem csak ügyességgel, de művészi érzékkel is bírt.
Az érvágás általános gyakorlat volt a gyógyításban, emberen és állaton is vágtak eret, ha más gyógymód nem állt rendelkezésre vagy nem tudták meghatározni a baj forrását. Sertésvész esetén a disznó szájpadlásán átvágták az eret, de a módszert alkalmazták a juhászok is, szarvasmarhán nyaki részen, birkán szem felett.
A juhok betegsége a büdös sántaság, melynek során a csülkök közötti bőr és a főként a túlnőtt szaru a nedvesség hatására fellazul és megtelepednek benne a baktériumok. Ez gyulladáshoz, szövetelhaláshoz vezet és sántaságot okoz. Kezelése során eltávolítják a fertőzött részt és fertőtlenítő kenőccsel, „sántázóval” kezelik az állat lábait. Ennek receptjét egyes juhászok titokként őrizték.
Ha az állat felfúvódott, a gyomrába trokárral vágtak lyukat. Ennek lényege, hogy a szúró eszközt és az azt körülfogó csövet egyszerre döfik az állat oldalába, majd kihúzzák a szúrót és a csövön át távozhatnak az emésztés során keletkezett gázok.
Disznók esetében tenyészkanja csak a kanásznak volt, ő felelt azért, hogy a lehető legjobb állományt biztosítsa a község lakóinak. Ezekkel a kanokkal egy éves koruktól négy-öt éven át fedeztettek, majd kimustrálták őket. Ekkorra már pajzsot növesztett oldalára a kandisznó, úgy megkeményedett a húsa, hogy alig lehetett belevágni. A kimustrált disznót kiherélték, de ezután is legalább nyolc-tizenkét hónapig kellett hizlalni, hogy húsa átalakuljon, így csak olyanoknak érte meg, akik vállalni tudták a befektetést. A herélés a pásztorok feladata volt, ennek napja általában nagypénteken kezdődött. Nem volt veszélytelen feladat, Horváth Pili György taszári kanász elmondása szerint még a sokat próbált kanászok is „Isten segélj meg!” fohásszal kezdtek neki. Egy ügyesebb pásztor 150-200 állattal is végzett egy napon. A herélőkést csak a zacskó felvágásához használták, a heréket kihúzták míg az ér elszakadt. Ügyes herélőnél nem folyt vér. A juhászok a felvágott zacskóból foggal húzták ki az állat monyit.
Tavasszal és nyáron, főleg fülledt, párás időben leggyakrabban a döglegyek és húslegyek okozzák a nyüvességet. Az állat sérült bőrfelültébe vagy a nyálkahártyával fedett részekre tojja petéit. A beteg állat étvágytalanná válik, romlik gyapja minősége, ha pedig elhanyagolják, el is pusztulhat. Ezért a pásztorok egy erre a célra elkülönített lapos kis fa vagy csontdarabkával eltávolították a sebből az apró kukacokat. A nyüvességet úgy is gyógyították, hogy kiolvasták a kukacokat: a pásztor nagy levegőt vett, visszafelé számolt kilenctől, közben a földre hajolt és homokot szórt a sebre, mindezt háromszor megismételve
Fából faragott, oldalán éstetején zöld és vörös spanyolozással, teteje a középső elem elhúzásával nyitható, hosszabbik fedele fagomb körül fordul el. Borotválkozni serdülőkorban kezdtek a legények, általában hetente egyszer, vasárnap reggel. Ha más egyéb nem akadt, pamacsnak tehénfarokból készült ecsetet használtak, a borotvát pedig a kilincsre akasztott nadrágszíjon vagy fenőszíjon élezték. A zsilettpenge csak az 1930-as évektől kezdett terjedni. Az arcon ejtett apró vágásokat timsóval kenték be, vagy ecetes vízzel öblítették le. A polgárosultabb paraszti rétegek körében a huszadik század harmincas éveitől fogva egyre elterjedtebbé vált a hetenként kétszeri borotválkozás, melyben nagy szerepe lehetett a katonáskodás során elsajátított tisztálkodási követelményeknek. Ezt a borotvatartót 1877-ben készíthette egy faragópásztor. Egy Gál katalin nevű általános iskolai tanuló ajándékozta a múzeumnak, aki tolltartóként használta az 1960-as években Somogyudvarhelyen.
[Rekord frissítve: ]