HBPMK

A Szentendrei művésztelep alapítóinak egyike, a párizsi Julian Akadémiát, Barbizont, majd a római magyar akadémiát is éveken át látogató Jeges Ernő a történelmi festészet hazai megújításában játszott fontos szerepet, ugyanakkor tájképfestészete is jelentős hatással volt a szentendrei művészetre és a Szentendréről kialakult festői látásmódra egyaránt. Expresszív tájképfestészetét élénk színek, oldott formák és erős kontrasztok jellemzik. A Szentendrei városkép szokatlan képkivágása és magasra helyezett horizontja személyes, barátságos érzést kelt, mintha a kép nézője maga is egy szentendrei ház ablakán tekintene ki a zsúfolt épületek szabálytalan kéményei közül. Az éles fény-árnyék kontrasztokkal megrajzolt homlokzatok és az egymáshoz bújó házak látványa hitelesen adja vissza Szentendre kisvárosi karakterét. Jelezve balra lent: Jeges

Czimra Gyula az Iparművészeti Iskola után Párizsban élt hosszabb ideig, az École Nationale Supérieure des Beaux-Arts-on tanult. Franciaországból való hazatérése után 1929-ben érkezett először Szentendrére barátja, Paizs Goebel Jenő meghívására, majd 1933-ig többször megfordult a művésztelepen. Művészetére a modern francia művészet, főleg Gauguin festészete volt nagy hatással. Műveinek leggyakoribb témája a városrészletek, épületek, kapuk megfestése, később a csendéletszerű szobabelsők hangulatának megragadása. Szentendrén készült képei közül az egyik legkiemelkedőbb a Szentendrei táj, Gőzhajó utca című városképe. A festmény valószínűtlen színvilága és dekoratív hatása egyszerre idézi Gauguin festészetét és örökíti meg Szentendre régi macskaköves, mediterrán hangulatát. J.N.

Korniss Dezső a „Szentendrei művészet” egyik meghatározó személyisége. Legismertebb, emblematikus művei szigorúan megkomponált, élesen elhatárolt, homogén felületekből, tiszta, intenzív színmezőkből állnak, szemléltetik a bartóki mintájú motívumgyűjtő munkát, amelyhez Vajda Lajos és Bálint Endre, később többek között Deim Pál is csatlakozott. Ezen a korai munkáján ellenben az elillanó ecsetvonásokból, a gyorsan elhúzott festékpászmákból építi fel a látványt. Szentendrei utca című műve egy látványelvű kisméretű festmény, amely a rögtönzés terepére vezeti a nézőjét. A dinamikusan rögzített kép szigorú horizontális és vertikális vonalas szerkezete azonban már a tudatos tájkonstrukciói felé mutat, amelyek előfeltételezik az érett Korniss motívumokat halmozó képépítő logikáját.

Bánáti Sverák József (1897, Temesvár – 1951, Szentendre) a Képzőművészeti főiskolán 1917–18 és 1921–1926 között Réti István növendéke és Glatz Oszkár tanársegéde volt. 1925 és 1926 között a KÉVE ösztöndíjával a miskolci művésztelepen alkotott, illetve müncheni tanulmányúton vett részt. 1926-tól nyaranta kijárt Szentendrére festeni, hogy később végleg a városban telepedjen le. 1926-ban a Szentendrei Művésztelep, majd 1928-ban a Szentendrei Festők Társaságának egyik alapító tagja volt. Pellengéren című festményével 1934-ben nyert római ösztöndíjat az Accademia delle Arti-ra, ahol 1936 és 1937 között freskófestészetet tanult. A klasszicizáló stílusú és tematikájú alkotásának elő- és háttere erősen elhatárolt egymástól. Az előtérben megjelenő csoport dekoratív színkezelése, az alakok és ruházatok tónusos, plasztikus megformálása és az itáliai reneszánsz festészetet idéző komponáló szerkezete a római iskola tanulságait hordozzák magukon. A hagyomány szerint festményén a helyi városlakók karaktereit festette meg különböző korok kösztümeibe bújtatatva, akik körülveszik a pellengérre állított meztelen női figurát. Az kortárs alakokat a festő saját jelenére szándékozta aktualizálni. A bibliai jelenet hátterében magasodik Szentendre látképe és a szentendrei festészetben permanensen megjelenő motívumai (Szamárhegy, Preobrazsenszka templom).

Bánovszky Miklós a nagybányai művésztelepen 1918-ban Réti István tanítványa volt, de egy év után Szentendrén telepedett le. 1926-ban az Alapító Nyolcaknak nevezett művésztársaival – Bánáti Sverák József, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs Goebel Jenő, Pándy Lajos és Rozgonyi László – megalapították a Szentendrei Festők Társaságát a Régi Művésztelepen, hangsúlyozva, hogy Ferenczy Károly és Nagybánya hagyományait folytatják. Bánovszky egy darabig a római iskola hatása alá került, de nagyrészt plein air és naturalista utcaképeket, tájképeket, aktokat, csendéleteket hagyott hátra. A személyiséget hűen ábrázoló portréi közkedveltek voltak a két világháború között az arisztokrácia köreiben. A festőbarátokról festett remek kettős portré az egyik legismertebb alkotása.

Az irodalom mellett a zene is igen nagy hatással volt Ámos Imrére, több verset és naplóbejegyzést szentelt ez irányú érdeklődésének. Az OMIKE által működtetett Mensa Academicán megismerkedett egy muzsikussal, aki képekért cserébe zeneelméletre és zenélésre tanította. Festményein, grafikáin is sokszor feltűnik a hangszer, mint az értelmes, békés élet metaforája. Muzsika című 1941-es festményét több hasonló témájú vázlat előzte meg: ezeken a grafikákon egy fején masnit viselő nőalak a zene allegóriája. A zene menekvést jelentett számára a hétköznapok megpróbáltatásaiból, és talán erőt merített belőle a munkaszolgálatok során is.

Párizsi tartózkodását követően Bálint 1962-ben hazaköltözik, és elkezdődnek a hazai siker évei; művei ekkor egyre szélesebb körben válnak ismertté, sőt, egy kis gyűjtői köre is kialakul. Ebben az időszakban születik meg a Mágikus éjjel Szentendrén c. olajképe (1966), melyen a művész a színeket, a formák sokféleségét és a plaszticitást is minimálisra redukálja. A kontúrokon belül megjelenő monokróm formák (kerék, ablakrács, maszk stb.) fokozatosan bontakoznak ki a néző szeme előtt, akárcsak az éjszaka sötétjében megbúvó árnyalakok. A ködös atmoszférából kibontakozó ház története is mintha a megsárgult vakolat foltjaiban válna láthatóvá. A telihold sárgás korongja szabályos formaként az egyetlen fix viszonyítási pont a képmezőn, miközben a szentendrei házakat és fákat egy téren és időn kívüli dimenzióba, a látomások világába emeli a mágikus éjszaka.

Paizs Goebel Jenő (1896, Budapest – 1944, Budapest) a XX. század eleji magyar képzőművészet meghatározó alakja. Grafikai és üvegfestészeti tanulmányai után 1916 és 1924 között a Képzőművészeti Főiskolán előbb Zemplényi Tivadar, később Réti István és Lyka Károly tanítványa lett. Művészi eszköztára több forrásra is támaszkodott. Nagy hatással voltak rá a hazai neoklasszicista törekvések, főiskolai gyakorlatát a nagybányai művésztelepen töltötte, Onódi Bélával közösen pedig felkeresték a kecskeméti művésztelepet. 1924-ben Barbizonba, majd Párizsba látogatott, ahol a rousseau-i természetkultusz, a tájkép lélekállapotként való megjelenítésének hatása alá került. 1926-ban a szentendrei művésztelep és a Szentendrei Festők Társaságának alapító tagja lett. Gyermekkori betegsége után keletkezett nagyothallása és beszédnehézségei miatt visszahúzódó, a saját álomvilágába merülő személyiség volt. Ember és természet különös kapcsolata, gazdag színekben felszabaduló álomvilág és a realitás lényegi összefüggései érhetők tetten festményein. Lírai megfogalmazású, bensőséges lelki tájképek, személyes hangvételű önarcképek, a metafizikus festészet ihlette egyedi motívumkészlettel kísérletező szuggesztív víziói alkotják életművét. Szimbolikus megformálású művén erkélyrács mögött karcsú, zöld ruhás női figura figyeli a fán fészkelő három madárfiókát. A vibráló színekkel és hullámzó formákkal szerkesztett zárt kert, a világtól elkerített hortus conclusus az egykori paradicsomi teljességet és tisztaságot jelképezi.

Deli Antal Ferenczy Károlynál és Réti Istvánnál tanult a Képzőművészeti Főiskolán, miközben többször megfordult Nagybányán, s plein air festést tanult mestereitől. Festői látásmódját müncheni, majd olaszországi tanulmányútja gazdagította, ahol számos akvarellje és krétarajza készült. 1924–25-ben ismét Nagybányán fest, elsősorban olajképeket, melyek nagy része ma sajnos ismeretlen helyen található. A Nagybányai udvar című művében a nagybányai festészeti tradíciókat ötvözte.

Az 1924-ben alakult, haladó szellemű művészeket tömörítő KUT tagja és aktív kiállítója lett 1926-tól Gráber Margit. A francia orientációjú művésznő 1929 és 1936 között elsősorban temperával festett, tájképeit, Szentendrén készült pasztelljeit és virágcsendéleteit dekoratív foltokból építette fel. 1936-ban, budai műtermében megrendezett kiállítása után ismét visszatért az olajtechnikához, melynek egyik első példája, a Csendélet gyümölcsöstállal jellemző összefoglalása Gráber művészi ars poeticájának: modern szemlélettel újraértékelni a tradíciót, magyarként európainak lenni.