kert

Bukta Imre a magyar kortárs szcéna egyik legeredetibb alakja. Munkácsy-díjas, a szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagja, a mezőszemerei művésztelep alapítója, többször szerepelt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában. Autodidakta művész, aki a vidéki lét keserű romantikáját tekinti inspiratív forrásának, így a paraszti munkák eszközeit és anyagait használja fel szobraihoz, képeihez, installációihoz, performanszaihoz. Abszurd tárgyai, figuratív kollázsai, festményei a környezetében tapasztalt történések ironikus, transzcendens, meseszerű emlékhordozói. Gyakran használ erős szimbólumokat, mint a ház, kocsma, kasza, bárány, farkas, disznó, vadász stb. Videóinak szereplői szűkebb családja, szomszédai és baráti köre. Sajátos „agro art” műfajt teremtett, amelynek egyik kiemelkedő darabja, egy állat-gép metamorfózis a Kukoricamorzsoló. A fából, kézzel faragott hatalmas pszeudó tárgynak állati fogai, agyarai vannak, de térdében egy belemontírozott, fém kismadár is „él”.

Bukta művészete szervesen kapcsolódik a magyar naturalista festészet tradíciójához, a paraszti társadalom vizuális kultúrájához és az avantgárd hagyományokhoz egyaránt; művészete közép-európai és hazai vonásokat is felvonultat. Hitelességét és eredeti látásmódját főként közvetlenségének, spontán témaválasztásainak, személyes nézőpontjának és naiv, groteszk festésmódjának köszönheti. A kép középpontjában elhelyezett rikító pink tüllszoknyás alak erős kontrasztot képez a háttérben kirajzolódó szemétlerakó szürke tónusaival. A festményen látható ismerős tárgyak és az ünnepélyesnek szánt öltözet egyaránt a kiábrándítóan silány hétköznapok világába simul. Az abszurd kompozíció esetlenségével a családi fotók képi világát, a szociofotó és a trash látásmódját, valamint a kollázs hagyományait egyesíti. A Mezőszemerén alkotó művész az ezredvég paraszti társadalmának hiteles krónikása és vitriolos kritikusa.

A nagybányai művésztelep (1896) egyik alapító tagjának, Ferenczy Károlynak a munkássága szervesen kapcsolódik a 19. század utolsó harmadának festészeti törekvéseihez, amikor Európa-szerte a szabadban megfigyelt fény- és színjelenségek hatását kutatták. A szürke tónusú finom naturalizmust, ami a művész szentendrei periódusát jellemezte, Nagybányára érkezve a környező természet biblikus hangulatának kiaknázása követte, majd művészetében egyre inkább a fény és a táj festői egységének megteremtése került középpontba. A napsütötte tájakat megörökítő nagybányai képei közé tartozó Gesztenyefák című festmény valódi témája a szabad természetben uralkodó fényviszonyok megragadása. A világító, élénk kék ég alatt, a hatalmas fák levelein megcsillanó, különféle zöld színvariációk és a környező liget árnyékos, barnás felületei harmonikus egységbe olvadnak. A festmény 1976-ban vásárlás révén került a gyűjteménybe.

A huszadik századi kárpitművészet megújítójaként számon tartott Ferenczy Noémit kezdetektől foglalkoztatta az ember és a természet közötti harmónia. A korai alkotói periódusában még sok apró motívummal dolgozott, majd később azokat felváltották a monumentálisabb kifejezőformák. A figurák kidolgozása elnagyoltabb lett, a művész csak a legfontosabb jellegzetességeiket és mozdulataikat igyekezett a legegyszerűbb módon kihangsúlyozni. Az Ébresztés című alkotását befejezése után szinte rögtön kiállították 1927-ben Bécsben, neves osztrák művészek munkáinak társaságában. Az álom, a pihenés, a természetben való szemlélődés gyakran megjelent a művész korábbi művein. Most azonban az álomból való ébredés a cselekvést megelőző állapot, vagyis az öntudatra eszmélés szimbólumaként is értelmezhető.

Paizs Goebel Jenő (1896, Budapest – 1944, Budapest) a XX. század eleji magyar képzőművészet meghatározó alakja. Grafikai és üvegfestészeti tanulmányai után 1916 és 1924 között a Képzőművészeti Főiskolán előbb Zemplényi Tivadar, később Réti István és Lyka Károly tanítványa lett. Művészi eszköztára több forrásra is támaszkodott. Nagy hatással voltak rá a hazai neoklasszicista törekvések, főiskolai gyakorlatát a nagybányai művésztelepen töltötte, Onódi Bélával közösen pedig felkeresték a kecskeméti művésztelepet. 1924-ben Barbizonba, majd Párizsba látogatott, ahol a rousseau-i természetkultusz, a tájkép lélekállapotként való megjelenítésének hatása alá került. 1926-ban a szentendrei művésztelep és a Szentendrei Festők Társaságának alapító tagja lett. Gyermekkori betegsége után keletkezett nagyothallása és beszédnehézségei miatt visszahúzódó, a saját álomvilágába merülő személyiség volt. Ember és természet különös kapcsolata, gazdag színekben felszabaduló álomvilág és a realitás lényegi összefüggései érhetők tetten festményein. Lírai megfogalmazású, bensőséges lelki tájképek, személyes hangvételű önarcképek, a metafizikus festészet ihlette egyedi motívumkészlettel kísérletező szuggesztív víziói alkotják életművét. Szimbolikus megformálású művén erkélyrács mögött karcsú, zöld ruhás női figura figyeli a fán fészkelő három madárfiókát. A vibráló színekkel és hullámzó formákkal szerkesztett zárt kert, a világtól elkerített hortus conclusus az egykori paradicsomi teljességet és tisztaságot jelképezi.

Elekes Károly Erdélyben született, Kolozsváron tanult, és 1984-ben települt át Budapestre. Hazájában a performanszok, a lírai tájépítkezések érdekelték; jelenleg Tuning-sorozatán dolgozik, amely a művészeti túltermelés ellenében régi korok értéktelen műtárgyainak, festményeinek átmentése, magasabb szintre emelése. 1988-ban sokrétű életművének egy csendes szakaszában vagyunk, amikor sokat utazott, és az élmények hatására nagy váltás előtt állt a művészete. A Gerinc a Lentiben szerveződött művésztelepen keletkezett, ahol Bukta Imrével együtt dolgoztak, Samu Géza és a Fáskör hatása alatt. A fából faragott, festett, tarajszerűen meredező csigolyákból álló objekt nemcsak egy helyzetjelentés a művészlétről, a közép-európai kultúra helyzetéről, de technikai bravúr is, amelyet mint egy függőhidat, a kifeszített kötél tart meg. Munkáira egyszerre jellemző az ellentétek dialektikája, a költőiség, az érzelmek, a rejtett tartalmak iránti vonzalom és az ironikus, kritikus gondolkodás.

Jávor Piroska bár festőként végzett, pályafutásának első évtizedében elsősorban nem a stiláris törésvonalak mentén kereste saját hangját – hiszen rövid időn belül elérkezett a nonfiguratív felfogásig –, hanem az eltérő anyagokban és műfajokban rejlő új lehetőségek felkutatásában. Kezdetben a zománctechnika vonzotta, majd érdeklődése a kitartást és türelmet igénylő gobelinszövés, valamint a grafika felé fordult. Az 1980-as évek végétől kezdett ismételten festeni, először artisztikus technikájú, nagyméretű akvarelleket, majd olajképeket. A Kert-sorozat V. (Díszei még nem hullanak) című műve a tornyos várkastély formáját idéző, szabálytalanul megformált, geometrikus idomokból épülő kép.