tárgyválogatás az új állandó kiállításhoz
hu
Rippl-Rónai Múzeum
ÚJ ÁLLANDÓ NÉPRAJZI KIÁLLÍTÁS
ÚJ ÁLLANDÓ NÉPRAJZI KIÁLLÍTÁS
Apáti István kanász pásztorbotján a természet és a faragópásztor együtt alkotta a díszítést. A botnak való ágat kiszemelte a pásztor, de nem vágta ki, csak egyenletes távolságokban bemetszette a kérgét. Idővel a növény benőtte a sebeket és kis dudorok képződtek a helyükön.Csak ezután ment érte vissza, lemetszette, megpörkölte a héjában majd lehántolta. A juhászbot kampós végét az ág gyökérhez közelebbi elágazásából alakították ki.
10 cm hosszú, felül 3,2 cm átmérőjű, lefelé elszűkülő, íves, juhszarvból készített sótartó. Oldalán karcolt geometrikus díszítéssel, rajta felirat: „1925”.
Ez a sótartó a híres buzsáki fafaragó, Boszkovics János munkája. A felmelegített és megformált szaru oldalrészt aprólékos karcolás és színes spanyolozás díszíti: a minták helyét előre kimetszette, majd feltöltötte színes viasszal. Az egyik oldalon dekoratív virágok, a másikon egy lovas huszár. Boszkovics munkáira jellemző, hogy vonalvezetése, karakteres figurái játékosságot, vidámságot sugallnak.
Id. Kapoli Antal készítette ezt a lapított szaruból kialakított, faragott aljú és tetejű sótartót. Kapolira jellemző a tudatos, letisztult, elegáns stílus, a sajátos virágornamentika. Kedvelt jelenetei a beszélgető, borozó pásztorok és betyárok. Itt is ezt láthatjuk, a pásztorbotos alak pásztor, a puskás pedig betyár. Maga Kapoli is pásztorcsaládból származott, a faragást emellett sajátította el. A jelenetek hátterét „pásztoraranyozással”, vagyis sárgítással színezték. Salétromsavval kenték be a szarut, ami megsárgult ettől.
Szilfa, faragott szaru, lapított, karcolt díszű, színezett. Készítője ismeretlen pásztor.
A tükröst férfiak használták, a belsejében lévő bajuszkenőccsel kenegetve, a tükörben ebben formázták bajszukat. A pásztorfaragók között kedvelt volt a betyárok, pásztorok és a természet élővilágának ábrázolása. Ennek a tükrösnek a lapjába karcolással beleírták az 1888-as évszámot is, ekkor készülhetett. Egyik oldalán betyár és szeretője mulatnak egy borral teli asztal mellett, szerelmüket virágok jelképezik. Másik oldalán szarvas és vaddisznó tulipános virágok között.
Furulyaszóra táncoló betyár szeretőjével. A hosszufurulya jellegzetes hangszere a Dél-Dunántúlnak, népies elnevezése „hosszifurugla”. A kölülbelül 90-100 cm hosszú hangszernek öt hangképző nyílása van. Kedvelt hangszere volt a pásztoroknak, főként ők értettek a készítéséhez is. A 20. század közepére a népi furulyaféléket kiszorította a klarinét, a tárogató és a gyári furulyák.
A tenyérnyi nagyságú, lapos, két egymáson elcsúsztatható vagy elforgatható darabból álló, zsebben hordott tükrösök a férfiak fontos tárgyai voltak. A bajusz viselése és ápolása egészen a 20. század közepéig a férfiasság egyik szimbóluma volt. A tükrösök egyik felében bajuszpedrőnek való mélyedést alakítottak ki, a másikba pedig a tükör került. Az ilyen típusokhoz képest ez a különleges, spanyolozott tükrös feltehetően asztalon való használatra, borotválkozáshoz készült. Bár alkotója megtartotta a lapos formát, nincs benne hely a bajusz ápolására való kenőcsnek sem. Ennek a gyönyörű tükrösnek a története is érdekes. Egy tanuló, Talján András találta egyszer Darányban, Mihádák Mihály egykor jómódúnak számító parasztember padlásán. Tőle vásárolta meg a múzem néprajzi gyűjteménye számára. Készítője ismeretlen pásztorember.
Egy ismeretlen nevű balatonberényi kanásztól vétetett ez a tükrös. Alkotója nem volt híján kreativitásnak: imakönyvet formáz alakja. Egyik oldalán faragott, színezett templom, másikon címert közrefogó két beszélgető angyal. Egyszerre hordoz hazafias és vallásos érzületet. Manga Jánosnak beszámolt egyszer Tóth Mihály faragópásztor arról, hogy a balatoni berek pásztorai között akadtak nagyon vallásosak is, akik faragásaikon szívesen jelenítettek meg angyalokat, vallási jelképeket. (Manga J 1954. Egy dunántúli faragó pásztor. Művelt Nép Kiadó)
[Rekord frissítve: ]