A tájképek mellett Mednyánszky életművének jelentős részét teszik ki figurális kompozíciói, azokon belül elsősorban csavargóképei, melyek különleges, újító jellegét hosszú ideig csupán szűk körben ismerték fel. A művész mintegy magának, titokban festette ezeket, ritkán állított ki belőlük életében. Szociális érzékenységénél fogva – mely részben arisztokrata származásából adódott –, valamint a természet erőinek tiszta forrását keresve az emberben is, vándorló életformájának, figyelmének és munkamódszerének egyik központi motívuma lett a nincstelenek, a rendezett viszonyokon kívül élő számkivetettek világával való érintkezés, amit azonosulás és távolságtartás kettősége jellemzett. A filozofikus hajlamú festőt egész életében izgatta a lélek „éjszakai oldala”, ezért előszeretettel vegyült el azok körében, akiknek nyomorúságos sorsa elementáris egyszerűséggel tanúskodott a létezéssel járó magány és szenvedés egyetemes igazságáról. Az éjszaka, melynek átható súlyát és sötétjét rendszerint egy-egy fénypont vagy tűzforrás kontrasztja teszi plasztikusabbá, a csavargóképek állandó közege. Ebbe olvad bele rongyos ruházatával a kályha tüzébe révedő fiatal férfi alakja is, akinek hasonmásai számos képen visszatérnek, szinte mindig egymagukban. Az ülő férfialak töprengő tartásban, csendben és elmerülten egészen közel hajol a tűzhöz, melynek csak reflexei jelennek meg a nyitott kályhaajtón, a férfi arcán és ruházatán. A narancsosan izzó kályhaajtó négyzete mint a kompozíció középpontja válik ki az enteriőr félhomályos teréből, absztrakt hatású elemként egyfajta meditációs ponttá téve magát a képet is.
