Boromisza a második nagybányai nemzedékből az elsők között ment Párizsba, és a „neósok” vezéralakja volt, akik az új francia irányzatokkal szintétizálták a nagybányai mesterek tanítását. Nem kívánt nyugatepigon művészetet csinálni: a sajátos mondanivalót kereste, melyhez a magyar táj és annak népe adta a témát. A festői Szentendre, a kisváros látványa minden itt megforduló művészt megérintett. A húszas évek második felében elsősorban az alapító tagok munkásságából kiindulva a közvetlen látványra irányuló, atmoszférikus ihletettségű tájképeket készített. Boromisza szentendrei tartózkodását számos helyi témájú festménye és akvarellje tanúsítja. 1922-ben készült művének hátterében a szentendrei Duna túlsó partja a szigettel, előterében a domboldalon dolgozó emberek jelennek meg. Boromisza Szentendrén készült képeinek ugyanúgy látomásos jellege van, mint nagybányai festményeinek. A képszerkesztés érdekében a korábban alkalmazott fénytörési megoldásokat alkalmazza.