Scheiber Hugó művészi tehetségének egyik legerősebb komponense kiemelkedő karakterérzéke volt, amely portréin és számtalan önarcképén nyilvánult meg különös alkotói erényként. Monográfusa, Molnos Péter találóan írja, hogy Scheiber arca az összetéveszthetetlenül sajátos képmások nyomán úgyszólván védjeggyé változott, s hogy „nehezen találunk olyan művészt a magyar festészet történetében, akinek fotókról, kortársak visszaemlékezéseiből megelevenedő portréja” olyannyira összeforrott volna festményeinek világával, mint az övé. Az 1920-as évek közepén bekövetkezett éles stílusváltása előtti zaklatott ecsetkezelés és pasztózus felületalakítás lényegében ugyanazt a keresetlenül ironikus attitűdöt, elementáris festői ösztönt fejezi ki, mint az évtized második felétől jellemző súlytalanabb dekoratív festésmód, amelyben azonban nem ritkán már-már a karikatúra irányába fordul ez a vehemens karakterizáló képesség. Ezen az önarcképen Scheiber vaskos, kopasz ábrázata minden részletében élvezettel túldimenzionálva mutatkozik meg, valószínűtlen szürkéslila színben, hetyke tartásban, szájából kimeredő szipkával, amely személyes attribútumának nevezhető. Úgy hat az egész kép, mint az arc tréfásan ördögi átirata, nagy adag maró öniróniával, s ugyanakkor derűs magabiztosságot és becsvágyat is sugározva, amit a háttér groteszk glóriának is beillő melegséges aranyszíne fokoz fel.
hu
