ÓRALÁNCOK – AZ IDŐ
Egyszer egy harmadik világban szolgált misszionárius mesélte, hogy a bennszülöttek mennyire idegennek tartották a nyugati világból érkezők időszemléletét. „Nekünk nincs óránk, nekünk időnk van.” – mondták. Talán így lehettek ezzel a pásztorok is. A falusi társadalomban az órák és percek pontos beosztása helyett az időszemléletet a természet és a gazdálkodás ritmusa határozta meg. A napszakokat az égitestek mozgása alapján osztották fel, ezek a térbeli tájékozódásban szintén fontos szerepet játszottak. A Vénuszt hívták Vacsoracsillagnak, Esthajnalcsillagnak és Pásztorserkentőnek is, Az idő hosszát leginkább munkafolyamatokkal mérték. De bizonyos hangokból is tájékozódhattak: a legrégebbi és legelterjedtebb a déli, illetve a reggeli és esti harangszó. A vasúthálózat kiépülésével és az autóbuszok megjelenésével a menetrend szerint közlekedő járatok zaja, a vonatfütty, gyárak dudája, vagy épp az iskolai csengő is meglehetősen pontos időt jelölt.
A hét napjainak felosztása a vasárnapi, ünnepi és a hétköznap kettősségén túl tovább finomult a dologtiltó napokkal is. Bizonyos munkákat nem volt szabad végezni a hét meghatározott napjain, ezek a tilalmak hiedelmekkel kapcsolódtak össze. Például a kedd asszonyai megbüntethették azt, aki kedden mosott vagy font. Számos ünnepnap dologtiltó nap is volt, így a pihenést is szolgálták és ekkor a munka helyett a társadalmi kapcsolatok ápolására helyeződött a hangsúly.
A hagyományos paraszti időszemléletben a jeles napok osztották fel az évet, melyek kapcsolódtak a napfordulókhoz, az évszakok váltakozásához és a keresztény egyházi ünnepekhez; számos hiedelem, rítus és gazdálkodási gyakorlat kötődött hozzájuk.
A pásztorokat általában április 24-én, Szent György napján fogadták, ettől a naptól fogva már ki lehetett hajtani a jószágot legelni. A kandisznókat nagypénteken herélték. Szeptembertől áprilisig tartott a sertések téli hizlalása, ekkor makkoltatták a az erdőn a fókát . Kedd és péntek piacnap volt, ekkor behajtották az eladó állatokat Kaposvárra. Mivel a disznó lassabban megy, mint az ember, hajnali kettőkör keltek útra, hogy reggel hét órára megtegyenek egy körülbelül 18 km-es távolságot. A lopott jószágot egy ügyes kanász a Drávától négy nap alatt terelte fel a Balatonig.
Az órák használata csak a 20. század fordulóján kezdett vidéken elterjedni, a falvakban és mezővárosokban az éjjeliőr és a bakter kiáltotta ki az időt.
A fémből készült óraláncok mintájára a faragópásztorok csontból és szaruból készítettek láncot. Egy vagy több sorosak is lehettek, gyakran makk, csizma vagy lakat alakú, lelógó díszekkel. Ezeket leginkább őzagancsból formálták, mert ez főzés nélkül is puha, jól faragható anyag. A lapos elemeket csontból vagy szaruból készítették. A kifőzött marhaszarvat satuban kilapították és amíg meleg volt, felszabdalták szalagokra, ilyenkor úgy vágható, mint a szappan. Ezekből metszették ki a kívánt formákat. Az összekötő karikák mindig szaruból készültek: a kivágott darabokat forró vízzel puhították, átvágták, összeillesztették, majd visszakeményedett. Ez a munkafolyamat bizony nem kímélte a körmöket!
A zsebóra és lánca kifejezetten férfias tárgy volt, gyakran apáról fiúra szállt. Az RRM 80.66.1 számú darabot 1880 táján készítette Beck István juhász és a családban három generáción át hordták. Az óralánc az ünnepi viselet részeként a mellényzsebben tartott zsebórát rögzítette a gomblyukhoz, a világos, csontszínű darabokat szépen kiemelte a mellény sötét posztója. Aprólékos megmunkálása viselője, készítője presztizsét növelte; nemegyszer megcsodálták a vásárokon, misén, búcsúban.
FORRÁSOK:
Balassa Iván: A határainkon túli magyarok néprajza, Gondolat Kiadó, Bp. 1989.
Balassa-Ortutay: Magyar néprajz, Corvina, Bp. 1979.
Baloghné Horváth Terézia: Magyar népi ékszerek, Corvina Kiadó, Bp. 1983.
D. Varga László: Ung-vidéki szarufaragványok
Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete, Akadémiai Kiadó Bp. 1981.
Domanovszky György: A két Kapoli, Corvina Kiadó, Bp. 1983.
Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához, Múzeumi Kurír 12. szám II. kötet 2. szám 1973.
Magyar néprajzi lexikon, Akadémiai Kiadó, Bp. 1981.
Magyarság néprajza, Magyar Királyi Egyetemi Nyomda Bp. é.n. II. kötet
Malonyai Dezső: A magyar nép művészete, Franklin Társulat Bp. 1911.
Manga János: Magyar pásztorfaragások, Corvina Kiadó, Bp. 1976.
RRM_NT_Óraláncok, szaruláncok, egyéb szaru tárgyak
Gróf Jankovich-B. Endréné ajándékba adta ezt az óraláncot Dr. Fekete Gyula, majd Gönczi Ferenc gyűjtőknek. Készítője ismeretlen. Ritka az óraláncok spanyolozása, ezen a darabon viszont nemcsak szépen megmunkált szemek sorakoznak, hanem azok piros és zöld spanyolozással vannak díszítve, ami nagy technikai ügyességről tesz tanúbizonyságot.
Csontból faragott óralánc, melyet Fehér Lajos, a népművészet mestere marha lábszárcsontból fogfúróval megmunkálva készített. A faragáshoz még bojtár korában kapott kedvet, az 1960-as években a Háziipari Szövetkezetnek dolgozott rendszeresen folyósított alkotói díjért.
Három soros óralánc csontból, szarukarikákkal kapcsolva. Készítője Beck István, aki Baráti-pusztán, Somogyszobon és Mihályfán is pásztorkodott. Az óralánc családon belül öröklődött. A fémből készült óraláncok mintájára a faragópásztorok csontból és szaruból készítettek dekoratív darabokat. A kifőzött marhaszarvat satuban lapították ki, még melegen, szalagokra metélték és ezekből alakították ki a kívánt formákat. Az összekötő karikák szeruból vannak, ezt forró vízben puhították meg, átvágták, összeillesztették és visszakeményedett. Ez a munkafolyamat nem kímélte a körmöket...
[Rekord frissítve: ]