MúzeumDigitár
CTRL + Y
hu
Rippl-Rónai Múzeum RRM_NT_Sótartók

RRM_NT_Sótartók

„VADAT, HALAT, S MI JÓ FALAT…”

Bizonyára sokan ismerik a népmesét, amelyben egy király három leányát kérdi, melyikük hogyan szereti őt. Mikor a legkisebb azt válaszolja, hogy „úgy szeretlek édesapám, mint az emberek a sót”, a király mérgében elüldözi a háztól. A leány azonban szerencsésen férjhez megy és lakodalmára meghívja apját is, a szakácsnak azonban megparancsolja, hogy az ő tányérjába kerülő fogásokat ne sózzák meg. Csak szomszédja ételébe belekóstolva érti meg a király, hogy legkisebb leánya szerette a legjobban, hiszen só nélkül a legjobb étel is élvezhetetlen. A só nem hiányozhatott egyetlen háztartásból és egyetlen pásztortarisznyából sem.

A forró vízben átmelegített szaru jól formálható. A pásztorok praktikusan gondolkoztak, a sótartókat laposra formálták, hogy a tarisznyába könnyen pakolható legyen. Tetejük és aljuk fából készült, oldalukat karcolással, spanyolozással díszítették. Ha a só kéznél volt, a pásztor nem éhezett, megtalálta a természetben azt is, mit ízesítsen vele.
Kanászröhögőnek hívták a tarisznyát, ami elnyelte a gyűjtögetett élelmet. Nevét azért kapta, mert nem volt túl impozáns darab, erdőre-mezőre készült. A szépen cifrázott, sallangos tarisznyákat ünnepnapokon viselték. A röhögő akkora volt, hogy egy választási malac is belefért. Aljára pakolták a félbevágott kenyeret, erre tették az útközben gyűjtögetett tojást, madarat, apróvadat. A pásztorok, akik egymást csak sógornak vagy komámnak szólították, ha mezőre indultak, mindig tettek kenyeret a tarisznyájukba. Nem csak a maguk hasznára, hanem azért is, hogy ha találkoznak, a tiszteletadás jeleként megkínálhassák egymást.

Vágtak persze a nyájból is, főleg ha többen összejöttek. Szalonnát, sonkát, zsírt is kapott a pásztor. Az otthonról hozott paprikával, hagymával bármikor jó pörköltalapot lehetett készíteni. A nagypénteken kezdett herélés után összegyűlt tökből is paprikás pörköltött főzött a kanász felesége; forró vízbe dobta, bőrét lehúzta, belsejét felaprítva paprikás-hagymás zsiradékon megsütötte.

A vadállatokat ma már orvvadászatnak tűnő módszerekkel ejtették el. Vaddisznót veremcsapdával, szarvast, őzet kifeszített fojtóhurokkal fogtak, vagy kihegyezett nyársat állítottak, hogy a szaladó vad belefusson. A sebesült állatokat baltával leütötték, húsukat sózással és füstöléssel tartósították, majd odvas fákban tárolták. Kedvelt eleség volt a nyúlhús is, az ügyesebbek furkósbottal vagy baltával dobva ejtették el. Nyílpuskával fácánt és szarvast lőttek.


Sokféle vadmadarat megfogtak, mikor július végére kifogytak a madarak fiókái, fácánt kezdtek csapdázni. Bujófát állítottak neki, ennek hurkát lófarokból fonták. Mikor beleakadt a madár nyaka, annál jobban szorította, minél jobban próbált menekülni. A madárfiókák és apró szárnyasok gyűjtése a bojtárok feladata volt. Rigó, hamvaskánya (dolmányos varjú, azaz Corvux cornix), seregély (Sturnus vulgaris) és csókafiak (Corvus monedula) is áldozatul estek a pásztorok étvágyának. A megfogott fiókák nyakát kitekerték, vagy letépték a fejüket. Megpucolva, kizsigerelve kerültek a tarisznyába, hogy vacsorára paprikás sóval megsüssék, vagy pörköltöt készítsenek belőlük. Nem volt veszélytelen feladat egy-egy fészekhez, odúhoz 35-40 méter magas fákon mászni. Szilfa vagy gyertyán ágából négy méter hosszú iszterit vágtak maguknak, hogy ezt a kampós-ágas fát beakasztva az ágakba, fellépkedhessenek rajta a magasba. A természet a madarak között is rendelt együttműködést: a fakopáncs által vájt odukba költött a seregély. Télen, mikor a fát kopogtatta a fakopáncs, a hóra hulló forgács elárulta a szemfüles pásztornak, tavasszal hova érdemes visszatérnie. A fészek nyílását baltával vágták ki, hogy hozzáférjenek a zsákmányhoz, a mély odúkból cigonnyal, hajlított végű drótkapmóval szedték ki a madarakat. Még a fekete vagy más néven hamvas küllő (Picus canus) és a sárküllő (Picus viridis) is terítékre került. A kánya kísérte a disznófalkát, mert a ganéból kiszedegette a kukoricát. Nem volt nehéz csapdába csalni egy kis csemegével. A legnagyobb erdei madarászók a kanászok voltak, mivel télen makkoltatták a disznót, ők töltöttek a legtöbb időt a szabadban. A vadgalambot, a fülemülét és az énekes madarakat szerették a hangjuk miatt és nem pusztították.

A tojásszedés főleg a berki pásztorok foglalatossága volt. A vizimadarakban bővelkedő területen annyi tojást szedhettek, hogy abból bőven futotta dohányra, borra is. Pedig a fészekből csak azokat vették ki, amelyek nem voltak fiasak. Vízbe merítve könnyű volt ezt megállapítani: ha fias volt a tojás oldalára fordult és fennmaradt a vízfelszínen.

A Balaton melléke és a berek halbősége jelentős kiegészítő keresethez juttatta az ottani pásztorokat. Zsákmányukat halas zsidóknak, piacozó kofáknak, tyukászoknak vagy a közeli községek lakóinak adták el. A juhászok bárányért cseréltek, a parasztok borral és gyümölccsel, a halas zsidók készpénzzel, pálinkával és dohánnyal fizettek.

A makkoltató kanászok legédesebb csemegéje a vadméz volt, megszerzése azonban legalább annyi nehézséggel járt, mint amennyire élvezték ízét. A fák odvában élő vadméhek este elcsendesednek, ekkor ment fel a bojtár kifüstölni őket. Az odú nyílását mohával betömte, hogy megfulladjanak a méhek. Ezután baltával kivágták a fa oldalát és kiszedték a mézet. De ha odabent elaludt a füst, mielőtt a méhek megfulladtak volna, dühös rohamot indítottak a bojtárra az odú kivágásakor. A méhcsípést hideg sárral kenték be, hogy csillapodjon a fájdalom.


Az erdők, mezők gombát is teremtek bőven, vargánya, őzlábgomba, rókagomba mindig akadt egy jó pörköltre való. A csendesebb állóvizeken növő sulyom (Trapa natans) csillag alakú termése beleakadt a rongydarabon húzgált juhfarokba, így gyűjtötték. Megfőzve belseje hasonlít a szelídgesztenyére. A vizi harmatkása (Glyceria) tojással keverve lepényként fogyasztható. A gyékény (Typha) lisztes gumóját, a bengyelét is meg lehet enni, ha tűzben megsüti az ember. Bár ínségeledel, még pogácsa is gyúrható belőle.

Ünnepek után készítették a pásztorfeleségek a puporát. Karácsonykor, húsvétkor és pünkösd napján szokás volt a pásztorok megajándékozása. A sok kalácsot és kelt tésztát egyszerre nem is tudták elfogyasztani, mikor kiszáradt „megöntötték” és újra megsütötték mákos gubaszerű ételnek.

[ 120 Tárgy ]

Rühzsír-tartó

Gyűjteményünk talán egyik legkedvesebb darabja ez a rühzsír-tartó. Rendkívül finomam karcolozott, alkotója sajnos ismeretlen, de nagyon ügyes kezű ember lehetett. Egyik felén a magyar népmesék rajzfilmsorozat ikonikus madarára emlékeztető motívum látható, a másikon két bagoly ül egy fán. A figurák sajátos, érdekes és karakteres ábrázolásmóddal vannak megjelenítve, alkotójuk nem csak ügyességgel, de művészi érzékkel is bírt.

Sótartó

Sótartó. Készítője ismeretlen.

Sótartó fedele

Sótartó fedele. Készítője ismeretlen.

Sótartó

Szaruból és diófából készült. A tető gombbal ellátott. A szaru felület karcolt díszítéssel. Madár és életfa ábrázolás.

Sótartó

Csont és diófa. Ovális talpazat, 3 részből összeállított. Karcolással díszített. Tetején csőszerű kiöntő, melyet faragott esztergált nyak zár. Kupakot bőrszíj erősíti.

Sótartó fedéllel

6 cm átmérőjű, 3,5 cm magas kör alakú, levehető fedeles sótartó. Fából készült, esztergált darab, díszítés nélkül.

Gyermekjáték "sótartó"

Puhafa, faragott gömb alak. Készítője ismeretlen specialista.

Sótartó "sótartó"

4,5 cm magas, 8,5 cm hosszú, 4 cm széles, lapított, szaruból készült sótartó, teteje hiányzik. Alja fából készült, teteje elveszett. Oldalán spanyolozott díszítés volt valószínűleg, de spanyolozása már nem látható. A faragott, mélyített motívumok egyik oldalon címert formáznak, melynek két oldalán „1881” felirat látható, másik felén két madár fog közre egy címert. Pásztorfaragás, Fekete István mosdósi rajztanár gyűjteményéből. A spanyolozott részekből kikopott a viasz. Készítője ismeretlen.

Sótartó fedővel "sótartó"

5 cm magas, 8,5 cm hosszú, 5 cm széles, lapított, szaruból és szilfából készült sótartó. Alja és teteje fából készült, teteje virágmintával faragott. Oldalán karcolt díszítés, körbefutó leveles kompozíció egy virágfejjel. Pásztorfaragás, Fekete István mosdósi rajztanár gyűjteményéből származik. Készítője ismeretlen pásztor.

Só és paprikatartó

Szilfa, faragott szaru, lapított, karcolt díszű, színezett. Készítője ismeretlen pásztor.

Sótartó "sótartó"

4 cm magas, 8 cm hosszú, 3,8 cm széles, lapított, szaruból készült sótartó, teteje hiányzik. Alja fából készült. Oldalán pirossal és zölddel spanyolozott díszítés fut körbe. Egyik oldalon középen tulipán, másikon csillagvirágos motívum, alatta felirat: „1892”. Pásztorfaragás, Fekete István mosdósi rajztanár gyűjteményéből. Készítője ismeretlen.

Sótartó fedővel "sótartó"

Szaru, lapított, karcolt díszű. Fedele szilvafa, domború faragású. Készítője ismeretlen pásztor. Fekete József mosdósi rajztanár hagyatékából származik ez a szépen díszített, karcolozott sótartó. A lapított szaruból készült darabok alakjuk miatt praktikusak voltak: zsebben, tarisznyában könnyen lehetett szállítani. A pásztorok, földművesek magukkal vitték, kenyeret, hagymát pakoltak mellé. Akinél volt só, sohasem éhezett, hiszen megtalálta a természetben is táplálékát: terepismeretüknek és gyakorlati tudásuknak köszönhetően az ügyes pásztorok változatosan étkezhettek.

Sótartó fedővel "sótartó"

6,5 cm magas, teteje átmérője 5,5 cm. Ökörszarvból készített, hajlítatlan, faragott, fenyőfával befenekelve és fedve. Dísztelen, oldalára fekvő „S” alakú tulajdonjegy vésve. Földműves ember készítette magának, sót vittek benne az útra.

Sótartó "sótartó"

Szaru, hajlított, karcolt; keményfa, faragott. Készítője ismeretlen pásztor.

Sótartó "sótartó"

Szaru, vésett díszű; keményfa, faragott díszű

Sótartó "sótartó"

Nyárfa, faragott, ismeretlen cigány sepcialista készítette.

Sótartó "só, paprikatartó"

8,9 cm magas, 9 cm hosszú, 5 cm széles, lapított, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fából készült, dísztelen. Oldalán karcolt díszítés, egyszerűbb, mértanias motívumokkal. Erősen kopott.

Sótartó "sótartó"

12,5 cm magas, alul 6,3 cm, felül 4,7 cm átmérőjű, hengeres szaru sótartó. Alja fából, teteje hiányzik. Oldalán alul és felül mértanias motívumok, sobrikalapos, szűrös pásztor juhászkampóval, kutyával, rozmaring, egy tőből kinövő tulipánbokor, madár szájában ággal. utoljára Zagarics József földművesé volt, egy kaposvári lakostól vétetett. Ábrái alapján 1848-ban birkapásztor készítette.

Borstartó "só-paprikatartó"

Ékes János faragópásztor munkája ez a sótartó. A rendkívül aprólékos, pontos és kiváló ízléssel dolgozó faragóról sajnos nagyon keveset tudunk. Ez a sótartó bár nem a legkiforrottabb alkotása, nagyon jól megmutatja azt a hihetetlen technikai tudást és türelmet, ami az ennyire finom és sűrű karcoláshoz szükséges. A karcolás egyébként is nehéz technika, hiszen a szaruba karcolt vonalakat nem lehet javítani. A belekarcolt mintákat a faragók „kalapzsírral”, „kalapmocsokkal” dörzsölték be, hogy sötétre színezve a vonalakat a minta kiemelkedjen hátteréből.

Faragott csont sótartó faragott fedéllel

4,4 cm magas, 4,7 cm széles, 3 cm mély, csontból (marhalábszárból) készült sótartó. Alja és teteje fából készült. Oldalain körbe karcolt díszítés, egyiken középen fa, másikon puskás férfialak és szarvasok. Benne „D I” monogram. Novák József parasztember készítette, egy kaposvári gyűjtőtől vétetett.

Szaru sótartó fedéllel

6,5 cm magas, 8 cm széles, 3,8 cm mély, lapított, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fa, oldalán karcolt díszítés. Alul és felül geometrikus mintasor zárja a középső kerek virágos motívumokat. Rendkívül aprólékos munka. Pásztorfaragás, egy kaposvári gyűjtőtől vétetett.

Sótartó "sótartó"

Keményfa, faragott szaru, kifőzött, lapított, karcolt díszű.

Sótartó

Ez az érdekes sótartó gőzölt tehénszarvból készült, oldalát karcolás díszíti. Teteje szilvafából faragott kost ábrázol, és alja faragott juhar. Lucza Ferenc volt uradalmi kanász készítette. Rózsa Sándor és Séta Pista betyárokat karcolta az oldalára, egy-egy menyecske társaságában. megjelenik az alakok közt egy szűrsubás pásztor is, a nőalakok bort vagy pipát tartanak kezükben, szimbolizálva ezzel, hogy betyárok „szabadszemélyei”.

Sótartó fedele

Ez az érdekes sótartó gőzölt tehénszarvból készült, oldalát karcolás díszíti. Teteje szilvafából faragott kost ábrázol, és alja faragott juhar. Lucza Ferenc volt uradalmi kanász készítette. Rózsa Sándor és Séta Pista betyárokat karcolta az oldalára, egy-egy menyecske társaságában. megjelenik az alakok közt egy szűrsubás pásztor is, a nőalakok bort vagy pipát tartanak kezükben, szimbolizálva ezzel, hogy betyárok „szabadszemélyei”.

[Rekord frissítve: ]