MúzeumDigitár

Close
Close
Rippl-Rónai Múzeum RRM_NT_Sótartók

RRM_NT_Sótartók

„VADAT, HALAT, S MI JÓ FALAT…”

Bizonyára sokan ismerik a népmesét, amelyben egy király három leányát kérdi, melyikük hogyan szereti őt. Mikor a legkisebb azt válaszolja, hogy „úgy szeretlek édesapám, mint az emberek a sót”, a király mérgében elüldözi a háztól. A leány azonban szerencsésen férjhez megy és lakodalmára meghívja apját is, a szakácsnak azonban megparancsolja, hogy az ő tányérjába kerülő fogásokat ne sózzák meg. Csak szomszédja ételébe belekóstolva érti meg a király, hogy legkisebb leánya szerette a legjobban, hiszen só nélkül a legjobb étel is élvezhetetlen. A só nem hiányozhatott egyetlen háztartásból és egyetlen pásztortarisznyából sem.

A forró vízben átmelegített szaru jól formálható. A pásztorok praktikusan gondolkoztak, a sótartókat laposra formálták, hogy a tarisznyába könnyen pakolható legyen. Tetejük és aljuk fából készült, oldalukat karcolással, spanyolozással díszítették. Ha a só kéznél volt, a pásztor nem éhezett, megtalálta a természetben azt is, mit ízesítsen vele.
Kanászröhögőnek hívták a tarisznyát, ami elnyelte a gyűjtögetett élelmet. Nevét azért kapta, mert nem volt túl impozáns darab, erdőre-mezőre készült. A szépen cifrázott, sallangos tarisznyákat ünnepnapokon viselték. A röhögő akkora volt, hogy egy választási malac is belefért. Aljára pakolták a félbevágott kenyeret, erre tették az útközben gyűjtögetett tojást, madarat, apróvadat. A pásztorok, akik egymást csak sógornak vagy komámnak szólították, ha mezőre indultak, mindig tettek kenyeret a tarisznyájukba. Nem csak a maguk hasznára, hanem azért is, hogy ha találkoznak, a tiszteletadás jeleként megkínálhassák egymást.

Vágtak persze a nyájból is, főleg ha többen összejöttek. Szalonnát, sonkát, zsírt is kapott a pásztor. Az otthonról hozott paprikával, hagymával bármikor jó pörköltalapot lehetett készíteni. A nagypénteken kezdett herélés után összegyűlt tökből is paprikás pörköltött főzött a kanász felesége; forró vízbe dobta, bőrét lehúzta, belsejét felaprítva paprikás-hagymás zsiradékon megsütötte.

A vadállatokat ma már orvvadászatnak tűnő módszerekkel ejtették el. Vaddisznót veremcsapdával, szarvast, őzet kifeszített fojtóhurokkal fogtak, vagy kihegyezett nyársat állítottak, hogy a szaladó vad belefusson. A sebesült állatokat baltával leütötték, húsukat sózással és füstöléssel tartósították, majd odvas fákban tárolták. Kedvelt eleség volt a nyúlhús is, az ügyesebbek furkósbottal vagy baltával dobva ejtették el. Nyílpuskával fácánt és szarvast lőttek.


Sokféle vadmadarat megfogtak, mikor július végére kifogytak a madarak fiókái, fácánt kezdtek csapdázni. Bujófát állítottak neki, ennek hurkát lófarokból fonták. Mikor beleakadt a madár nyaka, annál jobban szorította, minél jobban próbált menekülni. A madárfiókák és apró szárnyasok gyűjtése a bojtárok feladata volt. Rigó, hamvaskánya (dolmányos varjú, azaz Corvux cornix), seregély (Sturnus vulgaris) és csókafiak (Corvus monedula) is áldozatul estek a pásztorok étvágyának. A megfogott fiókák nyakát kitekerték, vagy letépték a fejüket. Megpucolva, kizsigerelve kerültek a tarisznyába, hogy vacsorára paprikás sóval megsüssék, vagy pörköltöt készítsenek belőlük. Nem volt veszélytelen feladat egy-egy fészekhez, odúhoz 35-40 méter magas fákon mászni. Szilfa vagy gyertyán ágából négy méter hosszú iszterit vágtak maguknak, hogy ezt a kampós-ágas fát beakasztva az ágakba, fellépkedhessenek rajta a magasba. A természet a madarak között is rendelt együttműködést: a fakopáncs által vájt odukba költött a seregély. Télen, mikor a fát kopogtatta a fakopáncs, a hóra hulló forgács elárulta a szemfüles pásztornak, tavasszal hova érdemes visszatérnie. A fészek nyílását baltával vágták ki, hogy hozzáférjenek a zsákmányhoz, a mély odúkból cigonnyal, hajlított végű drótkapmóval szedték ki a madarakat. Még a fekete vagy más néven hamvas küllő (Picus canus) és a sárküllő (Picus viridis) is terítékre került. A kánya kísérte a disznófalkát, mert a ganéból kiszedegette a kukoricát. Nem volt nehéz csapdába csalni egy kis csemegével. A legnagyobb erdei madarászók a kanászok voltak, mivel télen makkoltatták a disznót, ők töltöttek a legtöbb időt a szabadban. A vadgalambot, a fülemülét és az énekes madarakat szerették a hangjuk miatt és nem pusztították.

A tojásszedés főleg a berki pásztorok foglalatossága volt. A vizimadarakban bővelkedő területen annyi tojást szedhettek, hogy abból bőven futotta dohányra, borra is. Pedig a fészekből csak azokat vették ki, amelyek nem voltak fiasak. Vízbe merítve könnyű volt ezt megállapítani: ha fias volt a tojás oldalára fordult és fennmaradt a vízfelszínen.

A Balaton melléke és a berek halbősége jelentős kiegészítő keresethez juttatta az ottani pásztorokat. Zsákmányukat halas zsidóknak, piacozó kofáknak, tyukászoknak vagy a közeli községek lakóinak adták el. A juhászok bárányért cseréltek, a parasztok borral és gyümölccsel, a halas zsidók készpénzzel, pálinkával és dohánnyal fizettek.

A makkoltató kanászok legédesebb csemegéje a vadméz volt, megszerzése azonban legalább annyi nehézséggel járt, mint amennyire élvezték ízét. A fák odvában élő vadméhek este elcsendesednek, ekkor ment fel a bojtár kifüstölni őket. Az odú nyílását mohával betömte, hogy megfulladjanak a méhek. Ezután baltával kivágták a fa oldalát és kiszedték a mézet. De ha odabent elaludt a füst, mielőtt a méhek megfulladtak volna, dühös rohamot indítottak a bojtárra az odú kivágásakor. A méhcsípést hideg sárral kenték be, hogy csillapodjon a fájdalom.


Az erdők, mezők gombát is teremtek bőven, vargánya, őzlábgomba, rókagomba mindig akadt egy jó pörköltre való. A csendesebb állóvizeken növő sulyom (Trapa natans) csillag alakú termése beleakadt a rongydarabon húzgált juhfarokba, így gyűjtötték. Megfőzve belseje hasonlít a szelídgesztenyére. A vizi harmatkása (Glyceria) tojással keverve lepényként fogyasztható. A gyékény (Typha) lisztes gumóját, a bengyelét is meg lehet enni, ha tűzben megsüti az ember. Bár ínségeledel, még pogácsa is gyúrható belőle.

Ünnepek után készítették a pásztorfeleségek a puporát. Karácsonykor, húsvétkor és pünkösd napján szokás volt a pásztorok megajándékozása. A sok kalácsot és kelt tésztát egyszerre nem is tudták elfogyasztani, mikor kiszáradt „megöntötték” és újra megsütötték mákos gubaszerű ételnek.

[ 114 Objects ]

Sótartó

A néprajzi gyűjtemény egyik tárgya

Sótartó

Sótartó

8 cm magas, 4 cm átmérőjű, szaruból készült, hengeres alakú sótartó. Alja fából készült, teteje leemelhető. Oldalán tulipános és négyleveles virágminta, belevésve „M I” monogram. Kölesdy Esmeranczia ajándéka.

Sótartó

Sótartó

6,5 cm magas, 8,5 cm széles, 4 cm mély, lapított, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fából készült. Oldalain körbe karcolt díszítés, egyik felén pávás-leveles kompozíció és „1896” felirat, másikon vízszintesen futó virágos minta.

Sótartó

Sótartó

6,5 cm magas, 7 cm széles, 3,5 cm mély, hatszögletesre lapított, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fából készült, tetején domború faragással szarvas, aljában „1888” évszám. Oldalain körbe karcolt díszítés, tulipános-leveles kompozíció, keskenyebbik lapjain kockás mintázat.

Sótartó

Sótartó

A néprajzi gyűjtemény egyik tárgya

Sótartó

Sótartó

A néprajzi gyűjtemény egyik tárgya

Sótartó

Sótartó

5 cm magas, 9,5 cm széles, 4 cm mély, lapított, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fából készült, teteje elveszett. Oldalain körbe karcolt geometrikus mintájú sáv fut, alatta egyszerű virágkompozíció, benne „1904” felirat. Másik oldalán monogramok: „H A I S”.

Sótartó

Sótartó

A tarisznyába könnyen pakolható, laposra formált sótartók oldalát karcolással, spanyolozással díszítették. A pásztorok szedték a madarak tojásait és fiókait, halat fogtak, vadnövényeket, vadmézet gyűjtögettek. A vadállatokat ma már orvvadászatnak tűnő módszerekkel, veremcsapdával, fojtóhurokkal, nyílpuskával ejtették el. Húsukat sózással és füstöléssel tartósították, majd odvas fákban tárolták.

Sótartó

Sótartó

A néprajzi gyűjtemény egyik tárgya

Sótartó

Sótartó

6,5 cm magas, 7 cm széles, 4 cm mély, lapított, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fából készült, teteje domborúra faragott fogantyúval. Oldalain körbe karcolt díszítés, egyik felén tulipán levelekkel, másikon címer és „1890” felirat.

Sótartó

Sótartó

6 cm magas, 3 cm széles, lefelé szűkülő hengeres, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fából készült, teteje faragott fogantyúval. Dísztelen.

Sótartó

Sótartó

5 cm magas, 6,5 cm széles, 3 cm mély, lapított, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fából készült, teteje két, félkörívben kidomborodó fogantyúval faragott. Oldalain karcolt díszítés, egyik oldalon levelek között címer, másikon keretbe foglalt évszám: „1903”. Keskeny oldalain egyik felől „P”, másik felől „GY” monogramok.
Készítője Pityinger György, az ajándékozó férje (?) lehetett, vagy esetleg neki készítethették.

Sótartó

Sótartó

A néprajzi gyűjtemény egyik tárgya

Sótartó

Sótartó

7,8 cm magas, 9,5 cm széles, 2,8 cm mély, erősen lapított, levehető fedelű sótartó. Teteje és alja fából készült, teteje piros és kék spanyolozású virágmotívummal díszített. Oldala szaru, karcolt díszítéssel. Egyik oldalán tölgyfán ülő betyár, előtte szűrt viselő férfi. Másik oldalán tulipános virágmotívumok között kanász (?) bojtárjával (?) és egy kutya(?), szájában nyúllal.

Sótartó

Sótartó

9 cm magas, 6 cm átmérőjű, hengeres, szaruból készült, hengeres sótartó. Alja és teteje fából készült, teteje esztergált, gömb alakú fogantyúval. Dísztelen, oldalán öt körbefutó belevésett vékony vonal. Rippl-Rónai Ödön ajándéka.

Sótartó

Sótartó

6,6 cm magas, 4,5 cm széles, 2,3 cm mély, lapított, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fából készült, teteje elveszett. Oldalain alul körbe pettyezett minta, egyik oldalán szív minta, két vonal közt kipettyezve. Rippl-Rónai Ödön ajándéka.

Sótartó

Sótartó

9 cm magas, 7,5 cm széles, 6 cm mély, enyhén lapított, hengeres, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fából készült. Oldalain körbe faragott minta, egyiken korsós virágmotívum, másikon leveles. Rippl-Rónai Ödön ajándéka.

Sótartó

Sótartó

A néprajzi gyűjtemény egyik tárgya

Sótartó

Sótartó

6 cm magas, 4,5 cm széles, 3,8 cm mély, felfelé szűkülő, lapított hengeres, szaruból készült sótartó. Alja és teteje fából készült, teteje csillagos mintával faragott, aljában karcolt virágok. Oldalain körbe pettyezett alapon csillagvirágos, karcolt minta.

Sótartó

Sótartó szaruból

A néprajzi gyűjtemény egyik tárgya

Sótartó szaruból

Sótartó szaruból

A néprajzi gyűjtemény egyik tárgya

Sótartó szaruból

Sótartó szaruból

A néprajzi gyűjtemény egyik tárgya

Sótartó szaruból

Sótartó szaruból

A néprajzi gyűjtemény egyik tárgya

Sótartó szaruból

Sótartó szaruból

A néprajzi gyűjtemény egyik tárgya

Sótartó szaruból