Képzeljünk el egy világot elektromos áram nélkül: a 19. század derekán, 20. század első felében élt pásztorok még bizonyára csillagok milliárdjait láthatták a fényszennyezéstől mentes égbolton, ha ledőltek a pislákoló tűz mellé aludni. Nem csak meleget adott a hűvös éjszakákon, de ezen főzték-sütötték vacsorájukat is. A parázsból kicsípett darabbal gyújtottak pipára, a hamuval lehetett kisúrolni az edényeket vagy éppen faggyúval keverve az élősködők ellen nyújtott védelmet. A füst és a tűz számos rituális cselekedet eszköze is volt, melyekkel az állatok egészségét és a nyáj összetartását próbálták biztosítani.
A tűzgyújtás a napi rutin része volt. A gyufa elterjedése előtt – és sokáig még utána is – a pásztorkészségek közé tartoztak a tűzgyújtás eszközei is: kovakő, tapló és acél nélkül nem indult útnak a pásztor. Az acél és a kova összeütögetésekor szikra keletkezik, ezzel gyújtották be a szárított taplót.
A tapló kikészítése külön munkafolyamat volt. Már begyűjteni sem lehetett mindenhol, legjobbnak a fűz és a bükk taplóját tartották. A taplóban gazdag területeken legeltető pásztorok eladták a gyűjtött felesleget egy kis szalonnáért, borért. A nyers gombát azonban ki kellett készíteni gyújtósnak. Amikor az asszonyok a nagymosáshoz lúgot készítettek , kifőzték ebben a taplót is. Ez után kiszárították, majd mosólapickával veregetve összetörték. Ebből vittek magukkal tűzgyújtáshoz. Mikor a gyufa már javában elterjedt, a rituális célra szított tüzet még akkor is ezzel az ősi módszerrel gyújtották meg, mert „tisztábbnak”, „igazibbnak” tartották a gyufával való tűzgyújtásnál.
A 19. század második felében kezdett elterjedni a gyufa, melynek mai biztonsági változata csak 1913 után, egy törvényi szabályozás életbelépésével szorította ki végleg a fehérfoszforos elődjét. A biztonsági gyufák titka abban rejlik, hogy a vörös foszfort nem a gyufa fejére, hanem a üvegporral keverve a doboz oldalára hordják fel, a gyufafejeket pedig oxidáló anyaggal vonják be. Így csak ezen a felületen végighúzva gyullad be. A korábbi változatokon azonban a fehér foszfort a gyufafejen találjuk. Ezek a szálak gyakorlatilag minden érdes felületen meggyulladtak, ezért ügyelni kellett, hogy viszonylag légmentes helyen, az egymáshoz való súrlódásukat megakadályozva tárolják. A gyűjteményünk legtöbb darabja még abból az időből származik, amikor ilyen gyufát használtak. Mivel különösen fontos volt, hogy a gyufatartók oldalsó lemezei ne váljanak el egymástól, mész és túró keverékével ragasztották egymáshoz ezeket, így gyakorlatilag összeégtek az oldalak. Mivel gyújtótartóhoz, más néven masinához gyakorta nyúlt a férfiember, főleg a dohányos, alkalmas volt arra is, hogy készítője kicsit hencegjen vele a többiek előtt:
„Ez a szerkezet egyszerűbb, de ezt nem is készíti a pásztor olyan örömest, mert neki az a fõ, hogy minden tárgyán minél több ügyességet, kitalálást mutasson be. A pásztor inkább arra törekszik, hogy a gyujtótartók gépezete minél összetettebb legyen, a szerkezetben minél több legyen az elmésség, csalafintaság. Virtus van ebben! Az enyim különb legyen, mint a komáé!...Csinálnak olyan nyitásuakat, hogy azt holmi egyszerü észjárásu atyafi ugyan hasztalan babrálja, ki nem nyitja, amig gazdája meg nem mutatja a módját. Csak hosszú babra után találja ki az ember, hogy a gyujtótartó összetett tetején egy kis elrejtett nyelvet oldalvást kell tolni, azután a tetőt hátra kell huzni s elfordítani. A tetőn egy zár van, s ebben egy-két lakat, kulcsalak ugyanabból az egy fából kifaragva igen nagy vesződséggel.” – írja 1911-ben Malonyay Dezső (Malonyai 1911:129)
RRM_NT_Gyufatartók
Csont, karcolt díszű, fekete és sárga színezésű. A füst és a tűz számos rituális cselekedet eszköze is volt, melyekkel az állatok egészségét és a nyáj összetartását próbálták biztosítani. A tűzgyújtás a napi rutin része volt. A 19. század második felében kezdett elterjedni a gyufa, melynek mai biztonsági változata csak 1913 után, egy törvényi szabályozás életbelépésével szorította ki végleg a fehérfoszforos elődjét. A biztonsági gyufák titka abban rejlik, hogy a vörös foszfort nem a gyufa fejére, hanem a üvegporral keverve a doboz oldalára hordják fel, a gyufafejeket pedig oxidáló anyaggal vonják be. Így csak ezen a felületen végighúzva gyullad be. A korábbi változatokon azonban a fehér foszfort a gyufafejen találjuk. Ezek a szálak gyakorlatilag minden érdes felületen meggyulladtak, ezért ügyelni kellett, hogy viszonylag légmentes helyen, az egymáshoz való súrlódásukat megakadályozva tárolják. Készítője ismeretlen pásztorember.
Hársfa, faragott, karcolt díszű, zöld-piros festésű. Készítője ismeretlen pásztorember.
Körtefa, faragott, domború mintás Készítő: Cs. F. (pásztorember, Somogy megye)
„A pásztor inkább arra törekszik, hogy a gyújtótartók gépezete minél összetettebb legyen, a szerkezetben minél több legyen az elmésség, csalafintaság. Virtus van ebben! Az enyim különb legyen, mint a komáé... Csinálnak olyan nyitásuakat, hogy azt holmi egyszerüészjárásu atyafi ugyan hasztalan babrálja, ki nem nyitja, amig gazdája meg nem mutatja a módját. Csak hosszú babra után találja ki az ember, hogy a gyujtótartó összetett tetején egy kis elrejtett nyelvet oldalvást kell tolni, azután a tetőt hátra kell huzni s elfordítani. A tetőn egy zár van, s ebben egy-két lakat, kulcsalak ugyanabból az egy fából kifaragva igen nagy vesződséggel.” (Malonyay Dezső 1911: A magyar nép művészete III. 129.o.)
[Rekord frissítve: ]