RRM_NT_Szarukürtök

A BETYÁROK VILÁGA

A szakirodalmi adatok szerint Somogyban az utolsó betyár, Mustos János 1948-ban, 83 éves korában halt meg. A betyárromantika azonban nem halt ki vele. Az 1990-es években „Viszkis” réven hírhedté vált Ambrus Attila alakját szinte ugyanaz a mítosz vette körül, mint egy évszázaddal korábban Rózsa Sándorét vagy Sobri Jóskáét. Ahogy régebben a feudalizmus által elnyomott réteg, úgy a kilencvenes években a rendszerváltás utáni kapitalizmus korában élő kisemberek is ugyanazt az elégtételt érezhették, mikor arról hallottak, hogy valaki „közülük” túljár a rendőrség, a gazdagok és hatalmasok eszén. Arról nem is beszélve, hogy mind e mellé mennyire „stílusosnak” számított a whisky fogyasztása… A róla szóló híradások egymásnak ellentmondó adatokat tartalmaztak. Egyesek szerint azért lett Viszkis, mert rablásai előtt a közeli kocsmákban legurított egy-egy pohárral, míg mások már úgy értesültek, hogy rablásai helyszínén egy-egy üveg whiskyt hagyott a rendőröknek. Megoszlanak a vélemények arról is, hogy virágcsokrot hagyott-e a pénztáros kisasszonynak, vagy fegyverrel leütötte az egyik alkalmazottat. Mindez kiválóan példázza, hogyan mitizálódik egy bűnözői karrier.

Rózsa Sándorról rockopera készült, Sobri Jóska életét 2002-ben tévésorozat dolgozta fel. Bár az utókor szemében a betyárok élete tele van romantikus elképzelésekkel, ha belegondolunk, milyen lehetett állandó menekülésben lenni, napokig éhezni, fázni, a társadalom számkivetettjeként jövőkép nélkül élni, valójában egyáltalán nem volt ez aranyélet. Ugyanakkor a betyárok sem voltak mindig azok a nemeslelkű banditák, akik a gazdagoktól rabolt zsákmányt a szegények között osztják szét. Sokszor valódi bűnözőként öltek, raboltak, rettegésben tartották a vidéket. S ha a szegény embert valamennyire el is kerülték portyáik során, annak oka leginkább az lehetett, hogy tőlük nem volt mit elrabolni. A híres betyárok is csak pár év „virágkort” éltek meg, vagy elkapták és kivégezték őket, vagy valamelyik börtönben végezték, mai szemmel elképesztő körülmények között.
Betyárok leggyakrabban pásztorcsaládból származtak. Érteniük kellett az állatokhoz, ismerniük kellett a terepet, hiszen e-nélkül a tudás nélkül nem boldogultak volna. Az alföldi területeken leginkább ló- és szarvasmarha tolvajlással, míg a Dunántúlon, főleg a Bakonyban és Somogyban disznó és juh „szerzéssel” vívta ki hírnevét a kezdő bandita. A szilaj, félszilaj módon tartott állatok pásztorainak megvolt a lehetősége az ügyeskedésre. A falu vagy az uradalom népétől távol könnyen dolgozhattak saját zsebre. Ez nem is igazán számított közöttük bűnnek, inkább „ügyesség” volt. Somogyban a kanászokat tartották a legbetyárosabb természetű pásztoroknak, leginkább nekik kedvezett a terület természetföldrajzilag és azt se számolta senki, hogy a félvadon tartott disznófalkában hány malac született. A Dráva túlpartján a horvátoktól lopott disznót négy nap alatt elhajtották a Balatonig, ahol továbbadtak rajta. Megtehették, hiszen a nagy, összefüggő erdőségek és a berek elrejtették őket. Összedolgoztak egymással a pásztorok és a betyárok, sikereik hátterében leginkább kiterjedt kapcsolatrendszerük és terepismeretük állt. A falu népe is segítette őket, bár leginkább a kemény megtorlástól való félelem miatt. Kettős szorításban éltek gyakran maguk a pásztorok is: vagy szövetkeznek a betyárokkal és kockáztatják saját munkalehetőségüket, vagy ellentmondanak nekik és életükkel, testi épségükkel fizetnek. És mindemellett a pandúrok is szorongatták őket, hogy információhoz jussanak egy-egy üldözött betyárbanda kapcsán.

A 17. század végétől, a kuruc kortól fogva egyre több forrás tanúskodik arról, hogy a fosztogatásból, rablásból élő kóborló bűnözők problémát okoztak a közigazgatásnak. A földesúri gazdálkodás önállósodása, a közhasználatú földek és legelők kisajátítása a zsellérek számának megnövekedését eredményezte.
A Habsburg birodalom hadseregébe az utánpótlást gyakran pont a falvak legszegényebb legényeiből fogdosták össze, hiszen a földdel rendelkező gazdákra szükség volt a mezőgazdasági termelésben. Többen meg is szöktek a tíz, tizenkét év kötelező szolgálat alól , ezzel azonban egy társadalmon kívüli életet, állandó bujkálást és menekülést választottak. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után a honvédeknek és a császári hadseregből tömegesen dezertáló magyar katonáknak szintén bujdosniuk kellett.
1869 és 1871 között Ráday Gedeon kormánybiztost gyakorlatilag tejhatalommal ruházták fel, hogy kegyetlen irtóhadjáratot indítson a betyárok ellen. Küllős Imola Mikszáthot idézi, hogy érzékeltesse a betyárüldözések realitását: „Szegény betyárok! A mód, amellyel kiirtattak szinte szégyenteljesebb, mint a garázdálkodás, amelyet véghez vittek.”

Megváltoztak a gazdasági körülmények is. A mezőgazdaság, különösen az állattartás egyre belterjesebbé vált, a legelőket feltörték, felaprózták, a folyószabályozásokkal, lecsapolásokkal eltűntek az árterek. Velük fogytak a szilaj pásztorok és a betyárok is, emléküket ma már csak sótartókon, botokon, kobakokon, tükrösökön faragott ábrázolások és a folklórarchívumok őrzik. A mai kor emberének talán az a legérdekesebb kérdés, hogy milyen gazdasági, politikai és társadalmi körülmények kellettek ahhoz, hogy megszülethessen a betyárromantika.
A 18. századi Európát számos gazdasági, társadalmi és eszmetörténeti változás jellemezte. A felvilágosodás során megkérdőjeleződött az uralkodók istentől kapott hatalma. A romantika korában kialakuló nemzetállamok a parasztságban fedezték fel az „ősi”, nemzeti sajátosságaikat. Dömötör Sándor szerint „a betyárromantika szellemi megmozdulás jele, amely megmozdulásnak legfontosabb alkotó eleme törvényellenes tényeknek az általános emberi jogok megérzésén keresztül való megítélhetősége.” Ez a szemlélet a törvénytelenek cselekedeteinek mozgatórugójaként a társadalmi bűnöket, az elnyomást és igazságtalanságot, az álságos erkölcsi renddel szembenálló szociális életjelenségeket látta.
A Habsburgok katonai szolgálata elől megszökő dezertőrök – különösen 1848 után - könnyen válhattak a hazafiasság ideálját megtestesítő, az idegen elnyomással szembeszálló hősökké a korabeli magyarság körében. A nehéz élethelyzetbe félig-meddig önhibáján kívül került betyár figurája empátiát és szolidaritást keltett az alávetett parasztság körében. Gyakori motívum a betyárballadákban a véletlenül elalvó és a rábízott nyájat elvesztő pásztor figurája vagy a tiltott szerelem miatt bajba került legény. Ugyanakkor csodálat és félelem tárgyai is ezek a hősök: alakjukban megfogalmazódik az egyéni erkölcs és a társadalmi nyomás ellentéte. Önálló, karakteres személyiségként „a szabad élet képviselője áll szemben a társadalmilag kiszolgáltatott, közösségi etika és morál által szabályozott életű paraszttal”. Bár a mának élő értékrendjük meglehetősen távol állt az egész éven át keményen dolgozó és gyűjtögető paraszti mentalitástól, a pásztorokhoz - akik idejük nagy részét a falu közösségétől távol töltötték és viszonylag szabadabb életet éltek - annál közelebb lehetett. A társadalmi igazságtalanság elleni küzdeni vágyás fogalmazódik meg abban a jelenségben, hogy betyárjaink alakjai köré olyan történeteket is szőttek, melyekben a gazdagoktól elvett javakat a szegények között osztják szét. Sőt, egyenesen az isteni igazságosság eszközeivé válhatnak:
Isten teremtötte a betyárokat,
Azok által veri a gazdagokat.
Hogyha betyárgyerök nem találkozna,
Gazdag embör soha nem imádkozna.
(Juta, Somogy megye)

Az sem véletlen, hogy a pásztorfaragásokon oly népszerűek a betyárjelenetek, sok faragópásztor felmenői, ismerősei között akadtak betyárok. A faragóegyéniségek, mint például az idősebb és az ifjabb Kapoli Antal gyakorta feliratozták is alkotásaikat. A múzeumban őrzött RRM 10.277 leltári számú kobakon „a régi világ emléke” felirat olvasható. Egy hébér „örök emlék”-ként ábrázolja egy letűnt kor figuráit (RRM 50.03.4). Számos alkotáson betyárok neveit olvashatjuk, gyakran a magyar történelem hőseivel vagy a Kossuth-címerrel együtt ábrázolva őket. Ez a tematika arról tanúskodik, hogy pásztorfaragóink egy végleg elmúló világot kívántak megörökíti, amely szemben állt annak a kornak a tapasztalataival, amelyben éltek. Az idealizált múlt felé fordulás egybemosta történelmi hőseinket a hozzájuk közel eső betyárvilág figuráival. Az átalakuló mezőgazdasági termelés egyre szűkebb lehetőségeket hagyott a pásztoroknak munkájuk megőrzésére és gazdasági gyarapodásra, mindemellett hagyományos életformájuktól gyökeresen eltérő követelményeket támasztott feléjük. Az ügyesebbek faragásból egészítették ki jövedelmüket, néhányan főállású népművésszé váltak. Faragványaikon mulatozó betyárokat, szerelmi jeleneteket, árulást, titkos alkukat és szövetségeket jelenítettek meg. Nosztalgiával ábrázolták a „régi világot”, ugyanakkor egy új kiszolgálóivá váltak azáltal, hogy a tárgyi anyagon keresztül egy sajátos mitológiát közvetítettek a népművészetet „felfedező”, azt az „utolsó órában” megmenteni kívánó gyűjtőknek és kutatóknak. A hazai néprajztudomány intézményesülése korában egy saját identitását kereső nemzet értelmiségének törekvéseként jött létre. Nem véletlen, hogy lelkesedéssel fordult a pásztorművészet iránt, melyben a betyárok és pásztorok a maga törvényei szerint élő, szabad, önérzetes, az elnyomással szembeszálló figurák voltak.

Az embereknek mindig is szükségük volt olyan hősökre, akik közülük valók. Gondoljunk csak a népmesékre, nem véletlen, hogy a legkisebb (a családi hierarchiában is legalul álló) fiú jár szerencsével, a törvényekkel való szembeszegülés pedig mindig sokkal érdekesebb, mint azok betartása. Minél kevesebb pontos adattal rendelkezünk egy-egy figuráról, annál tágabb terep kap a képzelet; az pedig mindig sokat elárul egy adott kor társadalmáról, hogy miféle hősöket teremt magának.

Kürtöt a szürkemarha, főleg ökör szarvából készítettek faragópásztoraink, mert az ivartalanított állat szarvának nem volt kellemetlen szaga, illetve ennek alakja, színe, rajzolata volt a legalkalmasabb a díszítésre. A nyers szarvat kifőzték és eltávolították a belső szivacsos csontcsapot, valamint a kötőszöveteket. Újabban kifőzés után fertőtlenítik, majd fehérítik is a szarvat, erre hidrogén-peroxidos oldatot használnak. Levágják a kívánt méretre és az érdes felületet nagyolják, majd finomra csiszolják. Csak ezután jöhet a díszítés: karcolás, sárgítás, spanyolozás, vagy domború faragás, esetleg ezek kombinációja.
A kürtöket nem csak a kanászok és a vadászok használták hangadásra, adott esetben inni is lehetett belőle. Sőt, hogy ne száradjon ki és szép hangja maradjon, időnként vízbe kellett áztatni.
A szarv formája kiválóan alkalmas arra, hogy körbefutó gyűrűkbe rendezzék a főbb díszítőjeleneteket a faragók. Egész történeteket, szimbólumrendszereket mesélnek ezek a motívumsorok a figyelmes szemlélőnek, gyakran az alkotók teljes világképe kibontakozik bennük.

[ 22 Tárgy ]