KDS

A képen látható, eredetileg egy Moszin-Nagant orosz ismétlőpuskához tartozó bajonett (szurony) Nagyatád területén, a Rinya patak mellett, egy építkezés során került elő. Nagyatád a második világháború idején a németek által kiépített Margit-védvonal területére esett. A Margit-vonal Somogy megyei szakaszának (a Balaton délnyugati sarkától a Dráváig) az volt a feladata, hogy a zalai olajmezőket védelmezze. Ennek következtében a német csapatok 1944. december elejétől egészen 1945. március végéig tartották ezt a vonalat, és a területen lévő települések négy hónapon át a két sereg közti tűzvonalba kerültek. Nagyatádon a Rinya patak volt a német és szovjet/bolgár csapatok közti határvonal, a harcok fő helyszíne. Emiatt a patak medréből és környékéről, a földből a mai napig kerülnek elő hadieszközök, mint ez a megrozsdásodott bajonett is.

A Sturmgewehr 44 típusú gépkarabély a II. világháború idején kifejlesztett német kézifegyver. Az egyik első modern automata gépkarabély volt. Harci körülmények között 1942-ben használták először a keleti fronton. Olcsó, megbízható, könnyen gyárható, ugyanakkor nagy tűzerejű fegyver. Ez a fegyvertöredék Nagyatád területén, a Rinya patak mellett, az egykori Margit-vonal mentén került elő egy építkezés alkalmával. Emlékeztet azokra a heves harcokra, amelyek 1944. december elejétől 1945 márciusának végéig a községben dúltak: Nagyatádon a német csapatok, a Rinya túloldalán, Henészben a szovjet/bolgár csapatok állomásoztak, és a megáradt patak képezte köztük a határvonalat. A leghevesebb csaták a Rinya mentén zajlottak, ezért a mederből és a környékről, a földből a mai napig sok és sokféle hadieszköz, ill. azok maradványa kerül elő. Gyári készítmény, Németországban gyártva.

A térképet Varga Imre a budapesti élclapok foglakoztatott grafikusa készítette 1914-ben. Ekkoriban még mindenki úgy gondolta, hogy a háború hamar véget ér. A térkép készítője a háborús propaganda minden eszközét bevetette: egyszerűsítés, nemzeti jellemvonásokhoz kapcsolódó előítéletek, féligazságok. A korszak jellemző karikatúra műfajai voltak a humoros, szatirikus térképek, a propaganda képeslapok. A hírközlés, valamit a hírmagyarázás kedvelt eszközei voltak.

A Philips 2531-es típusú rádió barna bakelitdobozba épített, 3 + 1 csöves, külső hangszórós, váltóárammal működő készülék. Az 1930-as években Magyarországon gyártott eszköz korabeli ára 484 pengő volt. A Nagyatádi Városi Múzeum helytörténeti kiállításának egyik állandó tárgya.

A II. világháború után, hadifogságban készített emléktárgy. A rajta olvasható felirat a következő: "A fogoly vágya, edényéből ne fogyjon ki a kása 1945.04.01.", a másik oldalán a magyar címer van rá gravírozva. Az eredeti szerepe szerint a katonák számára készült étkezési edény alumíniumból készült. Belsejében kettő darab alumíniumkanál, és egy kézzel írt lista található, amelyen a tárgyat készítő hadifogoly társainak a névsora olvasható.

A háború alatt a katonák családtagjaikkal és szeretteikkel a mozgósításkor felállított tábori postán keresztül tudták tartani a kapcsolatot. A tábori postaszolgálat összeköttetésben volt az állami postaszolgálattal. Ezen a csatornán keresztül került Nagyatádra ez a nyírfakéregből készített levelezőlap is az oroszországi frontról, Galíciából. Bartus József küldte feleségének 1917. július 27-én.

A katonaládáknak nem volt egységes méretük, csak nagyjából hasonlítottak egymásra. Egyik oldalán, általában középen a láda tulajdonosának neve szerepelt. Legalul a törülköző volt, felette személyes tárgyak, borotválkozási szerek. Általában egy rejtett zseb is volt a ládában valahol, amibe tulajdonosaik a pénzüket szokták elrejteni. A harctérre a trén (málhás szekerek menetoszlopa és legénysége) szállította őket.

Az 1948-as év az 1848-as forradalom centenáriumának jegyében telt Magyarországon. 1947 márciusában megalakult a 48-as Történelmi Emlékbizottság, és mindenütt megalakultak az ünnepségeket előkészítő, szervező helyi bizottságok. Szinte minden aktuális tennivalót áthatott a nagy történelmi esemény emléke. A „nagyatádi járási, 48-as képző- és népművészeti, pedagógiai és ipari kiállítás” is ennek jegyében szerveződött. A kiállításon Kovács Ferenc nagyatádi kötélfonó mester is megmérette magát, s „kézműipari munkáiért” a bíráló bizottság aranyéremmel tüntette ki. A „Járási 48-as Kiállítások Rendezőbizottsága” pecsétjével ellátott, Kossuth-címeres díszoklevet a mester később – stílusosan – saját kezűleg font képkeretbe illesztve tette ki műhelye falára.

A nagyatádi Kovács család több generációja is kötélgyártó kisiparos volt. Kovács Ferenc (1894-1963) tanító szeretett volna lenni, de a családi elvárás az volt, hogy folytassa apja mesterségét, és vegye át a műhelyt, az üzletet. Így, az első világháborúban teljesített 39 hónapnyi frontszolgálat után szerencsésen hazatérve megnősült, és a Hunyadi utcában elindította vállalkozását. Rendelésre dolgozott: felvonó-, bánya-, gép-, pince-, kút- és harangkötelet, halász- és sporthálót is készített. Vállalta gyáraknak, malmoknak kötéllel való felszerelését. Raktáron tartott mindenféle gazdasági és háztartási kötélárut, és a környéken rendszeresen vásározott is, munkáját jól ismerték és becsülték vásárlói. Ötven éves alig múlt, amikor a mesterséggel járó kenderpor okozta tüdőasztma megbetegítette és szobához kötötte. Ekkor felesége, Kovács Ferencné Boda Anna vette át a műhelyt és az üzletet, és egészen 1971-ig, haláláig folytatta – fiai segítségével – a mesterséget. A Kisiparosok Országos Szövetsége az egész család 50 éves kisipari munkáját ismerte el 1968-ban a díszoklevéllel.

Saárdi gróf Somssich József (1864-1941) kivadári földbirtokos, Somssich Adolf legidősebb fia volt. (Kivadár a 20. század közepéig puszta, majd önálló község volt, ma Nagyatádhoz tartozik.) Somssich József jogi doktorátust szerzett, majd 1898-tól az első világháború kitöréséig diplomataként tevékenykedett Európa különböző országaiban (a genovai főkonzulátuson, majd a berlini és a párizsi nagykövetségen). A Friedrich-, majd a Huszár-kormányban külügyminiszteri posztot töltött be (1919. szeptember 11. - 1920. március 15.) 1920. júliusától négy éven át vatikáni magyar követ volt (1924. szeptember 27-ig). Nyugdíjba vonulása után feleségével, Szőgyény-Marich Kamillával csóri (Fejér megye) birtokukon éltek. 1941-ben a kivadári Somssich családi mauzóleumban temették el. Egy eredeti fotót, és „SJ” monogrammal ellátott, bőrből készült utazóbőröndjét őrzi a múzeum.

A „pintlikötőt” ifjabb Kovács Ferenc kötélfonó mester készítette. Kovács Ferencnek az apja és a nagyapja is kötélgyártó kisiparos volt, és a családi hagyományokat követve maga is ezt a szakmát választotta (bár a motorok jobban érdekelték, és szívesebben lett volna géplakatos, motorszerelő). A családi műhelyben tanulta meg a mesterség csínját-bínját, olyan tanítómester mellett, aki „a hibát nem tűrte”. A precíz, hibátlan, kiváló minőségben kivitelezett munka igénye ivódott itt bele. Ezt tükrözi a „pintlikötőnek” nevezett kötényzsinór is, amely voltaképpen mestermunka, mesterségbeli tudásának bizonyítéka: a kötélfonás minden fajtája megtalálható rajta. Inasévei letelte után a régi hagyományokat követve vándorútra indult, hogy más mestereknél is tanulja a szakmai fogásokat. A felvétel feltétele a kifogástalan minőségű pintlikötőnek, a mai bizonyítvány elődjének felmutatása volt, és – mint mesélte – soha nem vallott szégyent vele. A kötényzsinór egyúttal valóban annak szolgált, amit a neve is mutat: kötélfonáskor a maga elé tett nagy kötényt mindig ezzel kötötte a derekára

A múzeum egyenruha gyűjteményében kevés női egyenruha található. Az egyik közülük igazán különleges: az 1960-as években hordott légi utaskísérő formaruha. A rendkívül csinos, elegáns kosztüm világoskék színű, amit repülőgép mintás fehér ing, gombos, karcsúsított mellény, sötétkék selyemsál és világoskék kalap egészít ki. A kosztümkabáton és a kalapon is látható a 2012-ben megszűnt MALÉV (Magyar Légiközlekedési Vállalat) jelzése. A kabátra tűzve szerepel továbbá egykori tulajdonosának névtáblája: „Miss Marianne Gergely”, valamint a stewardess 5 éves MALÉV törzsgárda tagságát igazoló jelvény. A ruhát maga a tulajdonos, Gergely Marianna adományozta az akkor még önálló hadipark egyenruha gyűjteményének.

A múzeum katonatörténeti gyűjteményének része az országos viszonylatban is kiemelkedőnek számító egyenruha kollekció. Ennek zömét katonai egyenruhák alkotják (magyar és külföldi uniformisok, teljes öltözetek, különálló darabok és különféle kiegészítők egyaránt találhatók benne), de több más szervezet öltözetei is a részét képezik (rendőr, tűzoltó, határőr, koronaőr stb.). Kiss Sándor altábornagy 1965/70 mintájú teljes tábornoki társasági öltönye az állandó kiállításon látható. Kiss Sándor a Magyar Néphadsereg technikai főcsoport főnöke volt az 1980-as években, s ebben a minőségében ő felelt a haditechnika állapotának fenntartásáért, fejlesztéséért, a beszerzések lebonyolításáért. A tábornoki rangot jelzik az egyenruhán: a sapkán és a nadrágon oldalán látható piros sávok és egyedi sapkarózsa, a gallérra tűzött arany színű tölgyfalomb jelvények, illetve a paroli jelzései. A zubbony jobb oldalán két akadémiai jelvény látható: a jobb oldali polgári felsőfokú végzettséget, a másik a szovjet katonai akadémia elvégézését mutatja. A bal oldali hat- és egynegyed soros szalagsáv a kitüntetések számát jelzi.

"A kelengyeláda a menyasszony kelengyéjének, hozományának tárolására szolgált. Értékes bútor, mely gyakran több generáción keresztül öröklődött. Anyaga, díszítettsége, formája árulkodik a készítés helyéről, használója társadalmi helyzetéről. A láda Hohenlohe Oehringen Kraft Keresztély herceg kaszói vadászlakából került a József Attila Kollégium „padlásmúzeumába”, majd az onnan örökölt gyűjtemény részeként került a Nagyatádi Városi múzeum birtokába. A láda a bútortörténeti szakemberek szerint is igazi különlegesség. Szerkezete és formája a 17.század elején, Észak-Magyarországon készült ládákkal mutat hasonlóságot. A későreneszánsz stílusú kelengyeláda különlegessége az intarziás díszítés. Az ornamentális motívumok mellett kiemelt figyelmet érdemel a két, boltívben álló szent figurája, akik feltehetően a tulajdonosok névadó szentjei voltak. Szent János baljában serleget tart, melyet megáld, s így a rosszat jelképező sárkány távozik belőle. Mária Magdolna kenetes edényt tart kezében, melyet Krisztus sírjához vitt a holttest bebalzsamozásához. A láda tetejének és zárszerkezetének átalakítása, valamint festése az 1860-as évekre tehető."

"Az Eastman Kodak Company-t 1881-ben alapították Amerikában. Célközönségnek az amatőr fotósokat választották, akiknek körében hamar el is terjedtek a cég által gyártott könnyen kezelhető gépek. Nem meglepő fordulat ezután, hogy egyre több nő vette kezébe a Kodak kamerákat, melyek segítségével már nem csak modellként jelenhettek meg a képeken, hanem amatőr művészként készíthették el saját felvételeiket. Somssich Eszter (1886-1951), kivadári grófnőnek szintén kedvenc tevékenységei közé tartozott a fényképezés, az általa készített pillanatképekből hiteles képet kapunk korának mindennapjairól, és az amatőr „művésznő” érdeklődési köréről. A fotóalanyok rendszerint a családtagok, a birtokon élők és állataik voltak. Mindezeket a felvételeket egy mai napig szinte tökéletes állapotban lévő Kodak No. 3 Folding Pocket Kodak Model E 2 fényképezőgéppel készítette. Az említett típust az 1900-as évek első évtizedében gyártotta a Kodak. Somssich Eszter fényképezőgépe helytörténeti kiállításunkban megtekinthető."

"Az 1900-ban készült kép ifjabb Gróf Somssich Adolfot (1839, Sternberg – 1919, Kivadár) ábrázolja díszmagyarban. Az 1812-től főnemesi rangot viselő Somssich család szerepe Nagyatád helytörténetében kiemelkedő. Idősebb Gróf Somssich Adolf még életében, 1864-ben fiának, ifjabb Somssich Adolfnak adományozta Nagyatád mellett fekvő kivadári birtokát. Az ő nevéhez fűződik az uradalom gazdaságának kiépítése. Somssich-Szőgyény Béla így ír Gróf Somssich Adolfról Alaprajz című munkájában: „Nagyapám akkor huszonöt éves volt és ifjú házas. Rögtön építkezni kezdett: magtárt, birkaaklot, műhelyeket, s hogy a léleknek is meglegyen a magáé: templomot, paplakot. A mauzóleumra később került sor, s nagyanyámat már oda temette. A háznak, majdani otthonomnak alapjait is akkor rakta le, s aztán még húsz évig toldotta, szépítgette. A századfordulón artézi kutat fúrt: föléje víztornyot, fürdőházat emelt. A forrás bő sugárban ontotta kénes, meleg vizét: a fél pusztáról jártak oda az asszonyok ivóvízért.” Bővebben: Somssich-Szőgyény Béla: Alaprajz. Nagyatádi Múzeumért Alapítványért, 2006."

"A múzeum katonatörténeti gyűjteményének része az országos viszonylatban is kiemelkedőnek számító egyenruha kollekció. Ennek zömét katonai egyenruhák alkotják (magyar és külföldi, teljes öltözetek, különálló darabok és különféle kiegészítők találhatók benne), de több más szervezet öltözetei is a részét képezik, így a koronaőri egyenruhákból is egy egész sorozat. A Magyar Királyi Koronaőrség 1751-ben jött létre, és kisebb-nagyobb megszakításokkal, különböző formákban egészen a II. világháború végéig működött. A koronaőrök 1945-ben a koronát kimenekítették az országból és Mattseeben (Ausztria) rejtették el, amerikai fogságba esésükkel került az Egyesült Államokba a Szent Korona, amelyet végül 1978-ban kapott vissza Magyarország. Az újonnan megszervezett Honvéd Koronaőrség 2011. május 30-án, ünnepélyes keretek között vette át a Szent Korona őrzését az Országházban. Ezt az egyenruhát dr. Szili Katalin ajándékozta gyűjteményünknek, aki 1998-től az Országgyűlés alelnöke volt, majd 2002-2004 között a Magyar Köztársaság első női házelnöke, és tisztsége folytán egyúttal a Szent Korona Testület tagja."

A poszter a Nagyatádi artézi Gyógyfürdőt reklámozta. 1930-ban készítették Nagyatádon a Benyák nyomdában, tervezője Benyák János volt. Hátulján Dr. Naményi Miklós, a nagyatádi tüdőgondozó alapítójának ex libris-e látható. A fürdő épületét 1907-ben az Artézi Fürdő Részvénytársaság emeltette, Pazár István tervei alapján. Az építés kivitelezője egy helyi cég, a Kun és Trattner volt. 1910-ben gyógyfürdő minősítést kapott. 1911-ben elkészült a nép (vagy társas) fürdő. A II. világháborúban újjáépítették, ekkor nyerte el mai formáját.

"A tabló a nagyatádi iparosokat hivatott bemutatni. 1928 – 1929 – ben állította össze a szegedi Országos Reklám- és Hirdetési Vállalat. Leopold Sándor nyomdájában készítették Gyulán. Korabeli megnevezése: Ipari Koszorú Nagyatádról, Nagyatádi iparosok reklámtablója. Horváth Istvánné ajándékozta a Nagyatádi Városi Múzeumnak. A nagyatádi helytörténeti kiállítás állandó részét képezi."

A felszabadítólevelet 1846. április 17–én adták Nagy Atádon (amint az akkor írásmód szerint írták). Az "Egyesült Kovács Bognár Sat céh" Vutskits Pétert, aki a háromfai Vutskits József mesternél tanult, felszabadítja, és inasból "legényi sorba" iktatja. A dokumentumon olvasható céh-tisztviselők: Céhjegyző: Tamás István Fő-céhmester: Lipóti (?) János Al-céhmester:Olnadi (?) Ferenc A díszes, ünnepélyes hangú oklevélen két szent látható: a bal fölső sarokban Szent Rókus, jobb oldalon Szent Flórián. A vegyes céh valamennyi nagyatádi mesterembert összefogta, így valószínű, hogy a két szent - közös megegyezéssel - valamennyiük védőszentje lehetett. Flórián a tűzzel foglalkozók (lásd kovácsok), tűzveszély által fenyegetettek védőszentje volt, így gyakorlatilag minden mester magáénak vallhatta. Rókus (alapvetően a fertőző betegségben szenvedők védőszentje) talán a hely okán került a céh védőszentjei közé, ugyanis Nagyatádon a török dúlás után leghamarabb Szent Rókus kápolnája épült fel a 18. század közepén, így ő talán az egész település védőszentje is lehetett. Az eredeti pecséttel ellátott dokumentum egyedülálló a múzeum gyűjteményében.

A páncélos gyakorló öltözet Hortobágyi Ferenc főhadnagy egyenruhája volt, aki a nagyatádi harckocsi ezrednél szolgált 1979-1989 között, századosként ment nyugdíjba. Nagyatádon 1963-tól 1987-ig működött a 69. harckocsi ezred, amelynek állományában 94 db harckocsi volt. 1967-től a T-54/A, valamint a T-34-es harckocsikat az új, csehszlovák gyártmányú T-55/A közepes harckocsikra cserélték le, ezek szolgálták az ezredet annak megszűnéséig. Az ezred két zászlóaljában képezték ki a Nagyatádra bevonultatott sorállományt, a 3. zászlóaljban képezték ki a 9. hadosztály sorállományú páncélos parancsnokait és páncélos vezetőit. Ők a kiképzés után visszatértek saját egységeikhez. A fekete páncélos gyakorló-egyenruhák miatt a harckocsizókat a hadsereg „belső nyelvén” „kányáknak” nevezték. 1983 táján megszüntették a fekete ruhát, és zöld színűre cserélték.

A konyhaasztalra való abrosz egy budapesti háztartásból került közvetlenül a háború után, 1945-ben Kutasra (Somogy megye). Az ajándékozó, Takács Istvánné kutasi házuk pincéjében, alig párhetes kislányával és idős anyósáékkal élte át a több hónapig tartó frontidőszakot. Férje a fronton volt, és csak több év múlva tért haza a szovjet hadifogságból. Emiatt szinte teljesen egyedül kellett tavasszal megművelnie néhány hektáros földjüket, hogy a család eltartását biztosítsa. Míg ő egymaga küszködött a földeken, anyósáék rendezték a háztartást és nevelték a kislányát. Kutas forgalmas vasútállomásának a Dombóvár-Gyékényes vonalon keresztül volt/van összeköttetése Budapesttel, ahonnan 1945 tavaszán-nyarán sok asszony érkezett a faluba: megmaradt értékeiket cipelték batyuban, hogy vidéken élelmiszerre cseréljék. Ez az abrosz így került Takácsék háztartásába: némi zsírért és krumpliért cserébe (sok felesleges élelmiszerük nekik sem volt). Bözsi néni akkor is őrizte az abroszt, mikor az már kikopott a használatból: emlékeztetőül azokra a nagyon nehéz évekre. Ezért, mindenki számára emlékeztetőül, mementóként ajándékozta aztán a múzeumnak is.

"Nagyatádon a 20. század első felében jelentős szerepet játszottak az 1903-tól 1948-ig működött polgári fiú- és leányiskola. Ez volt az egyetlen, helyben elérhető iskolatípus, amely az elemi iskola négy osztályának elvégzése után továbbtanulási lehetőséget nyújtott. Elsősorban a helyi és környékbeli kisiparosok, kiskereskedők, kisebb arányban parasztok, ill. értelmiségiek, alkalmazottak gyermekei vették igénybe A polgári iskolák célja főképpen a gyakorlati műveltség emelése volt, elvégzése után az alacsonyabb képzettséget igénylő tisztviselői, ipari, kereskedői pályák betöltésére nyílt lehetőség. Sárdi Károly – bizonyítványának tanúsága szerint – 1906-ban végezte el az első osztályt a Szmodics Szilárd igazgató-tanár vezetésével működő iskolában. A 13 esztendős fiú a szomszédos, főként kisgazdák által lakott községből, Bodvicáról járt be az atádi iskolába, s bejáró diákként 50 korona éves tandíjat kellett fizetnie. A bodvicai kisdiák jeles eredménnyel végezte el az első évfolyamot, s ezzel – a tanévről beszámoló értesítő szerint – a három legjobb tanuló közé számított az osztályában. "

A múzeum katonatörténeti gyűjteményének része az országos viszonylatban is kiemelkedőnek számító egyenruha kollekció. Ennek zömét katonai egyenruhák alkotják (magyar és külföldi, teljes öltözetek, különálló darabok és különféle kiegészítők találhatók benne), de több más szervezet öltözetei is a részét képezik (rendőr, tűzoltó, határőr, koronaőr stb.). A francia idegenlégió egyenruháját egy magyar származású katona, az idegenlégió 2. regimentjének szakaszvezetője ajándékozta a hadipark vezetőjének, az egyik lourdes-i katonai zarándoklat alkalmával. A fiatalember akkor már 10 éve szolgált az idegenlégiónál, s a fehér sapkát ennyi évi szolgálat után cserélik feketére. A régire tehát már nem volt szüksége. Az egyenruha részei: zöld gyakorló zubbony arany – vörös színű rojtos vállrózsával, rejtett gombolással (6 nagy méretű gombbal), ujjain egy-egy patentgombolás; a zubbony alatt háromszögletű fehér nyaksál, rajta légiós kék öv; hadi gyakorló nadrág, terepszínű, oldalzsebbel, 4 db patentgombolással, szára alul gumírozott; fehér sapka fekete lakkozott silttel.

Első világháborús katonai gyűrű „Pro patria 1914" felirattal A Gyorssegély Auguszta-alap jóvoltából az első világháború tizenötödik napján indult el az „Aranyat vasért” mozgalom. Névadója Auguszta hercegasszony, aki Habsburg József Ágost főherceg felesége. A hercegnő nagy intenzitással szervezte a különböző karitatív mozgalmakat. Ezek közé tartozott a már említett mozgalom, melynek célja a segélyre szorulók ellátása, valamint a hadba vonultak családtagjainak támogatása. A megyei sajtó rendszeresen közölte az adakozók névsorát és az adomány értékét. A beszolgáltatott ékszerekért cserébe vasgyűrűt adtak. A gyűrűt meg is lehetett vásárolni.

Hogyan kapcsolódik össze a nagyatádi gyógyfürdőt ábrázoló emlékbögre a régi, Somogyszobi út melletti téglagyárral? Dudás Istvánné Miklós Veronika története köti össze őket, aki a családjával tizenegy éven át, 1929-től 1944-ig járt téglát vetni a Szeged melletti Dorozsmáról a Lelbach uradalom téglagyárába. Dorozsmán nagyon szegény emberek éltek: tavasszal hét-nyolcszáz család indult el a faluból hónapos munkára (kubikolni, summásnak), hogy a nyár végéig megkeressék a család egész évi jövedelmét. A Miklós gyerekek nyolcan voltak testvérek (a kilencedik 1947-ben született, ő már nem járt Nagyatádra). Az időjárástól függően március végén, április elején indultak vonattal, és Kisasszony napjáig (szeptember 8.) verték a téglát, mert utána már deresedett a sár. Minden gyereknek megvolt a beosztása, a legkisebbek dolga a száradó tégla forgatása volt. Naponta 3200 téglát kellett megcsinálni. A téglagyárban épített szobában aludtak: szalmára terített pokrócon az egész család. Vasárnap nem dolgoztak, akkor sokat sétáltak a községben, templomba mentek és nagy ritkán a fürdőbe. 1944 őszén a háború miatt nem tudtak hazamenni Dorozsmára, Nagyatádon ragadtak, és itt, a téglagyárban vészelték át a front hónapjait. Mikor vége lett a harcoknak, gyalog mentek haza. Veronika néni és a testvérei számára a sok munka és nehézség ellenére is szép emlékként maradt meg Nagyatád, ezért őrizgette oly sok éven át ezt a bögrét is, és ezért döntött úgy 2008-ban, hogy vállalva a hosszú utat, Nagyatádra jön, és történetével együtt átadja a múzeumnak. S még egyszer, utoljára, körbesétál fiatal lánykorának kedves helyszínein… (80 éves volt ekkor.)

Nagyatádon 1906-ban, a község megrendelésére egy budapesti kútfúró mester a főtéren mélyfúrást végzett azzal a céllal, hogy az itt lakók jó ivóvizet nyerjenek. A fúrás eredményeként 403 méter mélységből 30,5 ºC fokos hévíz tört fel földgáz kíséretében. A századforduló Magyarországon (sőt, az Osztrák-Magyar Monarchiában) virágzott a fürdőkultúra, és Nagyatád akkori vezetői, polgárai is meglátták a lehetőséget a feltörő hévízben: még abban az évben megalapították a Nagyatádi Ártézi Fürdő Részvénytársaságot, és egy év múlva már állt a neoromán stílusú, tornyos fürdőépület a kisváros közepén. A terveket Pazár István, az Országos Vízépítési Igazgatóság mérnöke készítette, a kivitelezés egy helyi építészcsalád, a Kun és Trattner cég munkája volt. A fürdő 1907. július 20-án nyitotta meg kapuit, és 1910-ben gyógyfürdő minősítést kapott. Ez adta az apropóját annak, hogy a Széchenyi tér már megkezdett parkosítását nagyobb területre kiterjesszék (a hetipiac rovására), s az egész teret „egy egyetemes és szép nyilvános kertté” alakítsák át. 1911 augusztusában a népfürdő is elkészült. Ennek medencéjét (mely ma is megvan) és közönségét ábrázolja a képeslap, amely a korabeli vidéki fürdőkultúra hangulatát is nagyszerűen visszaadja. A fürdőt a nők és a férfiak csak felváltva használhatták, óránkénti váltásban (a képen az egyetlen férfi a fürdőmester), s a nők fürdőruhája még az egész testet elfedte. Jellemző a korra az is, hogy az alábbi szövegű figyelmeztető táblát kellett – jól láthatóan – a korlátra erősíteni: „Vízbe köpni tilos!”

A tárgyat Nagy Kovács István, somogyapáti gazda, a pécsi 8-as honvédhuszárok szakaszvezetője faragta, aki 1916-ban, nyolc hónapig tartó harctéri szolgálat után hadifogságba került. Feltételezhető, hogy hadifogsága alatt készítette a somogyi pásztorfaragók domborúan faragott gyufásdobozainak stílusát idéző cigarettatartót. A fedélen négy katona alakja látható (valószínűleg a bevonulás pillanatait ábrázolja) „1914-1915-1916 VILÁGHÁBORÚ EMLÉKE” - szintén faragott – felirattal. Alján két katona asztalnál ülő alakja látható, kezükben pohár, közöttük zenész áll hegedűvel kezében. A tárgy másik oldalán JELABUGA – FT felirat látható. Jelabugában (Oroszország, Káma folyó partja) az I. világháború idején fogolytábor működött, a tárgy alkotója ott volt hadifogságban.

"1952 karácsonyán, a hortobágyi internálótáborból küldött képeslap. A lapot egy ott raboskodó iparművésznő festette, a nevét nem ismerjük. A kép bal alsó sarkában látható az a ház, a „Bácsi-tanya”, ahol a képeslapot küldő nagyatádi házaspár lakott sokadmagával 1952. május végétől 1953. október 23-ig, a kényszermunkatábor felszámolásáig. A lap hátoldalára írt üdvözlőszöveg: „Édes Annuskám! Emlékbe küldjük a Bácsi-tanyai kis ház képét, ahonnan nagyon fájó és Közétek-vágyó szívvel fogunk Rátok gondolni szent karácsony estén. A bejárattól balra van a mi szobánk, körül a hortobágyi pusztaság, s a kis ablak mögül küldünk imát és jókívánatot s kérünk áldást Rád. Dezsőék."

A likőrös készletet Szabó László (szül. 1917-ben Gyenesdiáson) tüzér hadnagy kapta katonáitól névnapi ajándékba, a tálcára vésett felirat szerint a lengyelországi Jezierzányban, 1944. június 27-én. Szabó László eredeti szakmája agrármérnök volt, és karpaszományos tisztként hívták be a háborúba, 1943-ban. Sajnos arról, hogy pontosan merre, mely csapategységnél szolgált, nincsenek információink. Annyi bizonyos, hogy a háború végén szovjet hadifogságba került, ahonnan 1947-ben jött haza, és hamarosan meg is nősült a Somogy megyei Böhönyén. A készlethez tartozó hamutartó alsó része valószínűleg egy 76 mm-es tüzérségi lövedék aljából készült, a fogantyúja egy kb. 8 mm-es Mauser-lőszer. A kupicák alsó része gépágyú töltényekből, a tálca pedig – legnagyobb valószínűség szerint — beolvasztott sárgaréz hadianyagokból készült. Az ajándékozó elbeszélése szerint a készlet több évtizeden keresztül családi használatban volt.

Nagyatád 1871-ben járásbírósági székhely lett, és felállították a Nagyatádi Magyar Királyi Járásbíróságot. Az intézmény 1913-ban, dr. Kiszely László járásbíró szolgálata alatt, az ő munkálkodásának köszönhetően kapott önálló épületet a Zrínyi utca elején, közel a központhoz. (Az épület mind a mai napig bíróságként funkcionál.) A kétszintes, dupla oromzatos, sarokrizalitos házat K. Császár Ferencz műépítész, építésztanár tervezte. Az alapvetően későeklektikus stílusú épület szimmetrikus homlokzatán, díszítő elemein, belső kiképzésén a Nagyatádon ritka szecesszió népies motívumai is fellelhetők. A szecesszió tette népszerűvé az épületkerámiát is, ami a bíróság épületén a magyar koronás címer szépen megformált, pirogránitból kiégetett alakjában jelent meg. 1949-ben, amikor a kommunista hatalom mindenütt lecserélte a korábbi rendszer szimbólumait, Nagyatádon Horváth Ferenc kőművesmestert bízták meg, hogy a vakolatba ágyazott címert leverje. A mester a feladatot csak részben hajtotta végre: a címeren ülő koronát sikerült úgy kibontania – részben a vakolattal együtt –, hogy nem sérült meg, és otthonában elrejtette. 2000-ben a város fiatal múzeumának adományozta.

Gróf Somssich Eszter (1876-1951) a kivadári uradalmat felépítő saárdi Somssich Adolf lánya volt. A kis Eszter három fiú után született negyedik gyermekként, és a fennmaradt fényképek tanúsága szerint meghitt, szeretetteljes kapcsolat lehetett apa és lánya között. Talán ennek köszönhető az is, hogy Somssich Eszter – a korban szokatlan módon – leányként földbirtokot örökölt, a Kivadár-puszta melletti Kispusztán. A helyi mendemonda szerint azzal a feltétellel kapta meg, hogy soha nem megy férjhez. Családja nem is volt, ám 642 kataszteri holdas birtokát mintagazdasággá fejlesztette, valamint széleskörű kulturális és jótékonysági tevékenységéért a környéken mindenütt tisztelték (Nagyatádon női zárdát és leányiskolát is alapított). A háborút követő politikai átalakulás egész családját (testvéreit, testvérei gyermekeit) szétzilálta, külföldre kényszerítette. Somssich Eszter haláláig kastélyában maradhatott, mert uradalmának alkalmazottai betegségében mellé álltak, segítették, és nem engedték, hogy kilakoltassák onnan.

A császári 4. ulánusezred 1. századának a pecsétnyomója. Ekkoriban az ulánusezredek 8 századból álltak, kettesével osztályokba sorolva. Az osztályokat törzstisztek vezették, ezredesi, alezredesi, 1. és 2. őrnagyi osztály volt. Az egyes századokat nem folytatólagosan számozták. Valószínűleg az 1850-es évekből, esetleg még a szabadságharc idejéből származhat. A címersas mellén szereplő FJ1 névjel I. Ferenc Józsefre utal.

Ágyú lőszerhüvelyéből, hadifogságban készített emléktárgy. A rajta olvasható felirat: "1942.XII.26. emlékül a Don-partról édesanyámnak". Ebből következtethetünk az elkészítésének helyére (Szovjetunió), valamint idejére (1942. december 26.). Készítője sajnos ismeretlen.

II. világháború utáni szovjet fogolytáborban készített emléktárgy. Ágyú lőszerhüvelybe gravírozott virág vázában és egy „1945” felirat. A sárgarézből készült tárgy jó állapotban maradt fenn.

Knapp Lajos, nagyatádi úri szabómester szenvedélye volt a fényképezés. Fiatal korában, baráti társasággal sokat kirándultak Nagyatád és Segesd környékén, fürödtek a Rinya patak medrében kialakított strandon, sétáltak a patakparton, a segesdi kastély gyönyörű parkjában, a környékbeli erdőkben. Ezeknek a kedves, vidám alkalmaknak sok fénykép őrzi emlékét. A legtöbb képet mégis a családtagjairól és családi eseményekről készítette. Bár amatőr fényképész volt, képeinek beállításai, látásmódja, technikai kivitelezése túlnőtt ezen a szinten. Mutatja ezt az is, hogy a harmincas években egy, az éjszakai Budapestről készített fotója első díjat nyert egy fotóművészeti pályázaton. A negatívokat maga hívta elő és nagyította saját kis fotólaborjában, kiváló minőségben.

A II. világháború után, az egykori Szovjetunió területén kézzel készített cigarettatartó. A rajta lévő felirat a következő: "Ural 1945-1948 A F". A Nagyatádi Turisztikai Központ II. világháborús állandó kiállításának részét képezi.

"Csoportkép: Polgári Leányiskola, I-IV. Osztály A 19. sz. végén Nagyatádon is megfogalmazódott az igény a polgári iskolai képzés elindítására. Az iskolatípus (melynek szükségességéről már az 1868-as népiskolai törvény rendelkezett) célja az elemi népiskolában elsajátított tudáson túli praktikus műveltség átadása volt. Nagyatádon helyi iskolapártolók egyesületet hoztak létre 1902-ben, Nagyatádi Polgári Iskolai Egylet néven. A Tallián Andor főszolgabíró által vezetett egyesületnek köszönhetően a Polgári Fiúiskola már a következő évben, a vele kapcsolatos Polgári Leányiskola pedig az azt követő, 1904-es tanévben megkezdhette a növendékek oktatását. 1906-tól az intézmény fiúiskolai része községi kezelésbe került, a leányiskola viszont továbbra is egyesületi jellegű maradt. Az egylet, kis szerveződés lévén, nem tudta fedezni az iskola működtetéséhez szükséges fejlesztéseket, így a Polgári Leányiskola 12 évig tartó működése után kénytelen volt bezárni kapuit. A képen a leányiskola 1912- ben indított, 18 főből álló osztálya látható. Középen Szmodics Szilárd, az intézmény igazgatója, mellette Kárpáti Ernőné Resli Szidónia tanárnő, osztályfőnök. Szmodics Szilárd már 1914-ben bevonult katonának, 1916-ban elesett az északi hadszíntéren."

1885-től a malmok létesítésének, valamint a meglévő malmok működtetésének feltételei megváltoztak. Megkezdődött az ország vízimalmainak összeírása, állapotuk, korszerűségük felmérése. További üzemeltetésükhöz szigorú engedélyeztetési rendszert vezettek be. Kizárólag a kultúrmérnöki hivatal szakvéleménye és okleveles mérnöke által készített tervek alapján kezdődhettek meg a munkálatok. Ez magába foglalta a patakszabályozást, mederkotrást, árapasztó csatornák és zsilipek, fenékküszöbök létesítését, pangó vizek lecsapolását, a malom berendezéseinek korszerűsítését. A Rinya vízrendszerén mintegy ötven vízimalom létesült és működött, ezek egy részét alul- másik részét felülcsapott vízikerék hajtotta. Nagyatád területén bizonyíthatóan két vízimalom őrölt ebben az időszakban: Az ott évtizedekig dolgozó, később tulajdonos molnár család után Szollár-malomnak elkeresztelt, alulcsapott vízikerékkel hajtott malom Kiserdő területén állt. Építtetői a Czinderyek lehettek a 19. század elején. Amit biztosan tudhatunk, hogy a vízimalmok országos összeírása és korszerűsítése idején, 1905-ben Meller Manó tulajdona volt, 1911-ben már Lelbach Keresztélyé, akitől 1912-ben Szollár János és Ifj. Szollár József, a malom akkori molnárai vették meg a malmot és az egészen az államosításig a család tulajdonát képezte. A helyszínrajzot Károlyi Sándor királyi kultúrmérnök készítette 1905-ben. A dokumentum tartalmazza a Rinya-patak kereszt- és hosszelvényének arányos ábráját, a régi árapasztó zsilip szakrajzát, az új árapasztó zsilip tervét és egy Rinya térképet, melyen a várható munkálatokkal érintett rész kiemelésre került.

A négy kis gumilábon álló mechanikus számológép egy kézi forgattyú segítségével működtethető. A szerkezet képes elvégezni a négy alapműveletet, valamint fel tud használni egy már kiszámított eredményt egy újabb számításhoz. A kalkulátor gyártója a németországi "VEB Triumphator - Rechenmaschinenfabrik Mölkau gyár".

Ferenc József szózata a magyar néphez. "Népeimhez" Fém elő-és hátlappal borított 48 oldalas mini könyv, elején Ferenc József dombornyomott portréjával. A borítón lévő felirat: "A világháború emlékére". A könyv szövege a harmadik oldalon kezdődik, címe: "Népeimhez". A hátsó fémborítású oldalon a következő dombornyomott szöveg található: "„A király szózata a nemzethez 1914. júl. 28.”

"Az I. világháború harcai során hamar kiderült, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia csukaszürke egyenruhái nem a legmegfelelőbbek a harctéren. Szinte semmilyen védelmet nem nyújtott, mert nem olvadt bele a környezetébe. Az OMM, mivel új egyenruha kikisérletezésére nem volt idő egyszerűen átvette német szövetségesétől a tábori szűrke színt, mely a háború végéig kitartott. A fokozatosan kialakuló nyersanyag hiány miatt a ruhák és kiegészítőik összetétele megváltozott. Ruhák szabása leegyszerűsödött, réz övcsatok eltűntek, szíjakat hevederek váltották fel, a gombok fából, a sapkák szemernyői pedig papírból készültek. Végül már a katonákat sem lehetett ruhában eltemetni, fertőtlenített öltözeteiket újra kiosztották. A katonák próbálták maguk is megoldani az öltözetek hiányát. Mivel az olasz egyenruha színe hasonló volt a tábori szürkéhez, sokan talált olasz ruhát viseltek, vagy abból csináltattak maguknak saját öltözéket. A háború vége felé már formálissá váltak az egyenruhával kapcsolatos előírások, így a katonák gyakorlatilag azt viseltek, amit akartak. A gyűjteményben szereplő sapkát Hobolból adományozták a nagyatádi Városi Múzeumnak. Csukaszürke színű, tehát valószínűleg az I. világháború korai szakaszában készült. Az osztrák és a magyar hadsereg közös egyenruhájának részét képezte."

A járási tanácsok megszüntetése egy időben zajlott Nagyatád várossá szervezésével, így a település közigazgatási szerepe túlmutatott annak közigazgatási határán. A közintézmények, gyárfejlesztések, lakótelepek építése nyomán a település városias arculatot kapott. 1970-1971 fordulóján került sor a várossá szervezés utolsó lépéseire. A megyei tanács a járási tanácsot 1971 februárjában utasította, hogy terjessze fel a Népköztársaság Elnöki Tanácsához a Nagyatád várossá nyilvánítására irányuló kérelmet. Majd 1971.április 25-én Nagyatád városi rangot kapott. „ezentúl Nagyatád várost megilletik mindazok a jogok amelyeket a Magyar Népköztársaság törvényei a városok részére biztosítanak” A hivatalos oklevelet Losonczi Pál a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, valamint Cseterki Lajos a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának titkára írták alá.

A zászlót Móró Miklós, zombori származású tengerész, a „Radetzky” kereskedelmi hajó matróza készíttette az egyik japán kikötővárosban, 1913-ban. A hernyóselyemre hímzett, megrendelői elvárások alapján készült kompozíció mindössze néhány nap alatt, a hajó ott tartózkodása idején készült el egy helyi kézműves műhelyben. Az első világháború kitörésekor a kereskedelmi hajókat is katonai vezetés alá vonták és hadi célokra használták fel. Móró Miklós rokonainak (a tárgy ajándékozóinak) elbeszélése szerint a „Radetzky” legénysége a rossz minőségű élelmiszer (zsizsikes borsó) miatt fellázadt. Emiatt hadi törvényszék elé kerülhettek volna, ám a hajó Dél-Amerikába szökött a statárium elől. Móró Miklós Peruba költözött, ahonnan soha többé nem tért haza Magyarországra. Ott is nősült meg és gyermeke is ott született. A zászlót az ajándékozó Zomborból hozta, ahol Móró Miklós testvére őrizte.

Ziger (Zombori) József igazolványi lapjának adatai szerint (1894-ben született Lábodon) 54 hónapot töltött tényleges katonai szolgálatban a 44. gyalogezredben (amelybe a somogyiak többségét sorozták). Végigharcolta tehát az első világháborút. A jobb felső karján sebesült (lövés által), tizedesként szerelt le. Fegyveres szolgálatáért több kitüntetést is kapott: az I. osztályú ezüst vitézségi érmet (1918. VII. hó 14-én), a Károly-csapatkeresztet, majd 1933-ban a piros-fehér-zöld színű hadiérem szalagján viselendő, a karddal és sisakkal díszített „Háborús emlékérem” viselésére is jogosulttá vált. Valamikor az 1930-as években nevét Zigerről Zomborira magyarosította, és 1943-ban már ezen a néven kapta meg a levelet a M. Kir. Gödöllői 9. honvéd bevonulási központtól, amelyben igazolták, hogy tizedes rendfokozatra jogosult.

Egy 1969-es kormányzati intézkedés lehetővé tette nagyközségek szervezését, így a település közigazgatási státuszában átmeneti változásra került sor. Minden olyan község, ahol megvoltak a szükséges adottságok és több mint 5000 fő lélekszámú, nagyközséggé alakulhatott. Ennek köszönhetően 1970. július 1-jén Nagyatád község nagyközséggé vált.

A fotó 1937-ben készült Nagyatádon. Középen Fazekasné Klein Erzsébet látható A császárnő (Bodansky-Granichstadten-Jacobson, 1915) című 3 felvonásos operett címszerepéhez készült jelmezében, mellette Bognár Zsuzsa és Nikolitz Vera. Nagyatádon az 1920-as évek második felétől (Surdi) Bognár Sándor és Noszlopy Ottó vezetésével évente legalább egy színdarab (az esetek többségében operett) került bemutatásra amatőr – különböző helyi egyesületek tagjaiból válogatott – színészek, zenészek előadásában. Egy-egy darabot több alkalommal is játszottak, hogy minden érdeklődő megnézhesse. Némelyik produkciónak olyan sikere volt, hogy a „társulat” vendégelőadásokat tartott a környékbeli településeken is.

A fotó 1929-ben készült Nagyatádon. Huszka Jenő Bob herceg című operettjének címszereplője Szetsey Irma (az első sorban, balról az ötödik), rendező (Surdi) Bognár Sándor (bal szélen ül). Nagyatádon az 1920-as évek második felétől (Surdi) Bognár Sándor és Noszlopy Ottó vezetésével évente legalább egy színdarab (az esetek többségében operett) került bemutatásra amatőr – különböző helyi egyesületek tagjaiból válogatott – színészek, zenészek előadásában. Egy-egy darabot több alkalommal is játszottak, hogy minden érdeklődő megnézhesse. Némelyik produkciónak olyan sikere volt, hogy a „társulat” vendégelőadásokat tartott a környékbeli településeken is. A „társulat” olykor lovaskocsikon utazott a környékbeli településekre, és reflektorok hiányában viharlámpák fényénél tartották előadásaikat.

"A tárgy a 20. sz. első harmadából maradt ránk, Benyák János nagyatádi nyomdájában (1905-1949) használták. Felirat: Első Magyar Betűöntöde Rt., VI. ker. 32. A fafiókban Ariston típusú betűkészlet látható (anyaga ólom, ón, antimon). A betűfiók a kéziszedéshez használt betűkészlet tárolására szolgált. Egy fiók a nyomdai pontrendszer alapján meghatározott méretű, egy adott betűtípushoz tartozó készletet tartalmazta. A betűket és írásjeleket a szedő azok gyakoriságának megfelelően helyezte el a kisebb rekeszekre osztott fiókban úgy, hogy a legtöbbször használt karakter került a kezéhez legközelebb, amit csipesszel szedett a másik kezében tartott sorjázóra."

A nagyatádi vasútállomás „Felügyeleti könyve”, amelybe 1890. szeptember 27-től 1942. április 21-ig nagyjából havonta bejegyezték a hivatalos események és ellenőrzések eredményét. A feljegyzéseket a mindenkori állomásfőnök és az osztálymérnök vezették és írták alá. Az első bejegyzés így hangzik: „Váltók, keresztezések /:1-4-ig:/ szabványosak és tiszták, tűzoltó szerek kifogástalan állapotúak.”

Nagyatád 1890. szeptember 27-én kapcsolódott be a vasúti forgalomba, ugyanis akkor avatták fel a Somogyszob – Barcs vasútvonalat, amelynek egyik állomása Nagyatád volt. Ettől kezdve a vasút fontos szerepet töltött be a település és környéke gazdasági és társadalmi életében. Nagyatád járási központ volt, ezért a környékbeli falvakból sokszor jöttek be az emberek hivatalos ügyeket intézni (járási hivatalban, bíróságon stb.), a rendszeres heti piacokra, és a negyedévente megrendezett vásárokra is sokan jártak. Vonaton utaztak a felfrissülni vagy épp gyógyulni vágyók a gyógyfürdőbe, és sok gyerek is, fiúk, lányok egyaránt, akik az atádi polgári iskolákba, később a helyi középiskolákba jártak. A második világháború után egyre inkább erősött Nagyatád ipara. A negyvenes évek második felében és az ötvenes években különösen az építőipar, a konzervgyár és a fonalgyár foglalkoztatott sok helybeli és vidéki munkavállalót. A rendszeresen bejáró dolgozók a MÁV által kiállított, és munkahelyük által leigazolt igazolványt kaptak, amely kedvezményes heti-, félhavi és havijegy váltására jogosította őket. Ilyen volt Pálfi Sándor lábodi férfi igazolványa is, aki a 73/1. sz. Építőipari Vállalat Nagyatádi Kirendeltségén dolgozott segédmunkásként. 9 km-es utazásra jogosító fényképes igazolványát 1953 januárjára váltotta ki, és több bejegyzés nincs is benne. (Talán máshová ment dolgozni?) A Somogyszob – Barcs vasútvonalat 1976. december 31-én (több más vonallal együtt) megszüntették, és az árut ettől kezdve teherautók, az utasokat pedig autóbuszok szállították.

A csíkszentsimoni (ma Románia) Veressek nemességét megerősítő latin nyelvű okirat II. József (1780-1790) német-római császár, magyar és cseh király pecsétjével és saját kezű aláírásával. A székely Veress nemzetség a 17. században kapott armalista nemesi rangot (ezt legtöbbször katonai vitézségért adta az uralkodó, birtok nem járt hozzá). Az 1785-ben kiadott okirat egy egy évvel korábbi legfelső királyi ítéletre hivatkozik (1784. október 28.), amely Csíkszentsimon birtok közössége ellen folytatott ügyben született, s amely megerősítette a Veress családból való nemesek nemességét. Az újabb királyi iratra azért volt szükség, mert az ítéletet az erdélyi kancellária nem iktatta és nem hirdette ki nyilvánosan, ami miatt az nem volt érvényes, hiszen nem volt köztudomású. Az iratot előkeresték, és ez újabb iratba szó szerint bemásolták: „Tehát idősebb és ifjabb János, idősebb és ifjabb István, idősebb és ifjabb József, Péter és Mihály a Csíkszentsimoni Veress családból származó nemesek jogait a jövő szükségeire vonatkozóan is pecsétünkkel igazoljuk és bizonyítjuk a királyi kancellária tartományi kirendeltségének pecsétjével. Szeben, 1785. november 3. Kiadva: Magyarsákodi Horváth Antal tartományi titkár, a kormányzóság levéltárának őre.”

Nagyatád 1944. december elejétől 1945. március végéig az egymás ellen harcoló német és a szovjet-bolgár csapatok tűzvonalába került. A községben rekedt lakosság a pincékbe és egyéb óvóhelyekre menekült, sokan elmenekültek, hátrahagyva házukat, ingóságaikat. Veress Dezső háza a város központjában, a Széhenyi téren állt, közvetlen szomszédságban a tűzoltók raktárával és a katolikus templommal. Ő itt maradt, hogy védje ingóságaikat, de családját – feleségét, két kicsi gyermeküket és két rokon lányt – a közeli Kiserdőre vitte, remélvén, hogy ott könnyebben átvészelik azt a pár napot, amíg az orosz csapatok átvonulnak Nagyatádon. Arra nem gondolhatott, hogy a front hónapokra megáll itt, és hogy épp a Rinya patak lesz a szembenálló felek közötti határvonal, ami elvágja egymástól Atádot és Kiserdőt, Veress Dezsőt a családjától. Ebben a rettenetes, bizonytalansággal, kétségbeeséssel teli időszakban kezdett naplót írni, hogy megörökítse, ami vele a családtól való kényszerű elszakadás során történt. A bejegyzéseket az április eleji szerencsés újratalálkozásig vezette, és pár hónappal később, Erzsébet napra ezzel a szép ajánlással adta át feleségének: „Drága Angyalom! Négy hónapi Rátok gondolásom adom névnapi megemlékezésül. Legyen bizonyság rá, hogy nagyon szeret Dezsőd. 1945. nov. 19.”

A nagyatádi származású Bienenfeld Mór doktori oklevelét 1890. május 24-én állította ki az „I. Ferenc József fenséges császár és király legfőbb oltalma alatt álló” Bécsi Egyetem. „Miután az orvostudományok mind elméleti, mind gyakorlati módját szabályos vizsgákkal letette, az orvostudományok egyetemes doktori elnevezését és tiszteletét adományozzuk, és felhatalmazást adunk a sebészet, szemészet, szülészet gyakorlására, és erről a dologról az egyetem pecsétjével ellátott okmánnyal tanúskodunk” – áll a latin nyelvű oklevélen. Az oklevelet még azon év novemberében Budapest törvényhatósági bizottságának ülésén kihirdették, majd a fővárosi tiszti orvosi hivatalban bemutatták. 1891-ben Szekszárdon, a Tolna megyei közgyűlésen, majd végül 1982 szeptemberében a Somogy vármegyei tiszti főorvos, dr. Szaplonczay Manó is bejegyezte. Ezzel dr. Bienenfeld Mór hazaért, és ettől kezdve Nagyatádon, szülőhelyén folytatta praxisát.

"A meghívó a Nagyatádi Keresztény Iparos és Kereskedő Ifjak Egyesületének Katalini Magyarbáljára szól. A „szigorúan zártkörű” rendezvény 1935. novemeber 23-án, szombaton, a Korona-szálló nagytermében került megrendezésre. A dokumentumon szerepel a bálelnök, a főrendező és a cigányvajda neve, a fővédnökök, védnökök, rendezők névsora, a belépődíj összege, valamint az „elvárt” öltözetre vonatkozó megjegyzés („kérjük a Hölgyeket és Urakat, hogy lehetőleg magyarban jelenjenek meg”). „A Keresztény Iparos és Kereskedőifjak Egyesülete a helybeli intelligens iparos ifjúságot egyesítette kebelében oly célból, hogy szabad idejükben megfelelő szórakozásokkal, szak- és szépirodalmi művek tanulmányozásával továbbképezzék magukat, tehát a kor szellemének megfelelően intelligens iparosokká és kereskedőkké művelődjenek. A hazafias és vallásos irány a főszempont.”

"A fotó 1937-ben készült Menyhért István műtermében A mosoly országa (Lehár-Herzer-Löhner; bem.: 1929) című operett nagyatádi műkedvelő előadásának főszereplőiről. Balról jobbra: Liza: Wimmer Jánosné Szu Csong: Neuländer Zoltán Mi: Nikolitzné Klein Boriska Feri: Mayer Károly"

Kraumann Erik tanár, festőművész 1907-ben született Kisszebenben (ma Szlovákiához tartozik). A Budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1939. június 19-én szerzett középiskolai rajztanári diplomát. 1939-től 1944-ig Léván, 1946-tól haláláig, 1978-ig Nagyatádon élt, alkotott, tanított. Képeiben nyoma sincs a divatos irányzatok hatásának, nem az újító szándék, inkább a klasszikus iskola tisztelete jellemzi realista, letisztult, mégis egyedi alkotásait. Nagyatád 1944 decemberétől 1945 márciusáig a német és szovjet/bolgár csapatok állóháborújának frontvonalán helyezkedett el, ami rengeteg emberi áldozatot és a város csaknem teljes pusztulását eredményezte. Kraumann Erik akvarellje közvetlenül a német csapatok kivonulása utáni Nagyatád egyik romba dőlt utcáját ábrázolja, a Széchenyi tér északi oldalát.

"Kraumann Erik tanár, festőművész 1907-ben született Kisszebenben. A Budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1939. június 19-én szerzett középiskolai rajztanári diplomát. 1939-től 1944-ig Léván, 1946-tól haláláig, 1978-ig Nagyatádon élt, alkotott. Tanított polgári fiúskolában, általános iskolában, ipari iskolában, gimnáziumban. Képeiben nyoma sincs a divatos irányzatok hatásának, nem az újító szándék, inkább a klasszikus iskola tisztelete jellemzi realista, letisztult, mégis egyedi alkotásait. A kis méretű, keretezett tusrajzot egykori tanárkollégája, Harsányi Jenőné ajándékozta a Városi Múzeumnak. A grafika közeledő vihart ábrázol."

"Kraumann Erik tanár, festőművész 1907-ben született Kisszebenben. A Budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1939. június 19-én szerzett középiskolai rajztanári diplomát. 1939-től 1944-ig Léván, 1946-tól haláláig, 1978-ig Nagyatádon élt, alkotott. Tanított polgári fiúskolában, általános iskolában, ipari iskolában, gimnáziumban. Képeiben nyoma sincs a divatos irányzatok hatásának, nem az újító szándék, inkább a klasszikus iskola tisztelete jellemzi realista, letisztult, mégis egyedi alkotásait. A kis méretű, keretezett tusrajzot egykori tanárkollégája, Harsányi Jenőné ajándékozta a Városi Múzeumnak. A grafika vidéki tájat ábrázol házakkal, nyárfákkal."

Somssich Eszter (1886-1951), kivadári grófnőnek kedvenc tevékenységei közé tartozott a fényképezés. Az általa készített pillanatképekből hiteles képet kapunk korának mindennapjairól, és az amatőr „művésznő” érdeklődési köréről. A fotóalanyok rendszerint a családtagok, a birtokon élők és állataik voltak. Mindezeket a felvételeket egy mai napig szinte tökéletes állapotban lévő Kodak No. 3 Folding Pocket Kodak Model E 2 fényképezőgéppel készítette. Az említett típust az 1900-as évek első évtizedében gyártotta a Kodak. Somssich Eszter fényképezőgépe helytörténeti kiállításunkban megtekinthető.