Néprajz kiállítás - 4. terem - Menyecskecsokor / Keceli /

A három táj határán – Bácska, Kalocsai Sárköz, Kiskunság – fekvő Kecel népviselete kapcsolatban volt mindegyik szomszédos területtel. A kiskunsági mezővárosok polgárias öltözködésmódja mellett jelentős hatást gyakorolt rá a kalocsai szállások parasztosabb öltözködésmódja. A kalocsai viseletelemek – bukros pántlika, krézli, farszoknya (farpárna) – átvétele mellett a szoknyák hosszúsága például, nem követte a kalocsai változás ütemét, hiszen a XX. század közepéig rövidülő szoknyák sosem érhettek az alsó lábszár közepe fölé. A keceliek szerettek bácskaiasan öltözködni. Bácskai piacokon szerezték be az ünnepi viseleteikhez való nehéz selymeket, bársonyokat, brokátokat. Az 1940-es évek kedvelt divatját, a plüssbársony virágú atlaszselymet bácskai rózsásnak nevezték. Ha ezeket az anyagokat méteráruként nem tudták megvásárolni, akkor a viseletüket elhagyó bácskaiak ruhadarabjait alakították át a keceli ízlés szerint.

A keceliek kedvelték a díszítetlen hosszúinget, melyet általában az idősebbek hordtak alsóruhaként és hálóruhaként egyaránt. A fiatalabbak inkább félinget és pendelyt húztak, mely utóbbi ruhadarabot a hosszúing fölöslegessé tett. A farpárna használata nem volt általános Kecelen, csak a „híres lányok” magasították vele csípőjüket. Legkevesebb három, a XX. század elején még 8-9 db zörgősre keményített alsószoknyát kötöttek a bőség és a hosszúság növekedésének a sorrendjében. A legfölső alsószoknyát, a fölső alatt való szoknya szélét slingelték, és kissé kilógatták a fölsőszoknya alól. A megkopott felsőszoknyákat gyakran használták el alsószoknyaként, de ügyeltek arra, hogy a fehér és a színes szoknyákat ne keverjék.

A hétköznapok karton és flanell szoknyái mellett leginkább a kékfestőt kedvelték, melyet köténnyel és gyakran blúzzal együtt hordoztak. Az ünnepi szoknyákat selyemből, bársonyból, szövetből, batisztból varrták, a XX. század közepén – ahogy már említettük – a bácskai rózsás volt a divat. A XIX. század végéig az összes ünnepi viselethez fekete selyem, szabatlan félkötényt, a szögletes kötényt kötötték föl. Az 1910-es évektől a gazdagabbak a szoknya anyagából szabták ki kötőiket. A szegényebbek a selyem, bársony és szövetszoknyákhoz továbbra is fekete selyemkötényt, a világosabb selyem és a batiszt szoknyákhoz fehér sifonból varrt, fodorral vagy csipkével szegett kerek kötényt hordtak. A korábban a szoknyával megegyező hosszúságú kötény a XX. század közepére megrövidült, 15-20 cm-rel maradt el attól. A környékbeliek keceli sajátosságnak tartották a kötény madzagjából hátul kötött hatalmas masnit, a rózsacsomót.

A polgáriasultabb formákat kedvelő kecelieknél előfordulhatott, hogy a szegényebb lányok és asszonyok csak ingvállat és pruszlikot vettek föl, mégsem válhatott általánossá a pruszlik viselete. Az 1930-as években a kalocsai divatot utánzó, jómódú lányok ünnepi viseletének része volt ugyan a hímzett pruszlik, de a blúzfélék hangsúlyos szerepe miatt a díszítetlen pruszlik csak alsóruhaneműként maradt meg.

A polgári divat változásait követő blúzok – a terjedésének kezdetén rékli névvel – szoknyába kötött változatai a XX. század elején jelentek meg. A könnyű, nyári viselet része volt a testtől elálló leves vagy nyárika. Az 1920-as évek közepén a módosabb családok asszonyai és leányai hozták divatba a szoknyán elterülő, hosszúaljú blúzt, melyet bácskaiasnak tartottak. A gallér nélküli blúzokhoz ünnepnapokon fehér singlelésű vendégfodrot illesztettek.

Télen a szövetből, bársonyból, posztóból szabott, alján szőrmével díszített, bélelt duci, bajka, kacabajka tetejére rojtos selyemkendőt kötöttek a XX. század elején. A vékony pamut anyagú selyemrojtos terno nagykendőt lepisálkendőként is emlegették. A szegényebbek fekete posztó nagykendőt, később berliner kendőt viseltek. A divatozó tehetősebbek az 1930-as évektől plüssbársony félkabátokban jártak, melyeket a szegényebbek szőrmeutánzatokból vagy szövetből szabattak.

Kecelen a XX. század elején még általános volt a mezítláb járás. Misére is lábbeli nélkül mentek, s a kocsmában is mezítláb táncoltak. Az 1920-1930-as évektől kezdett általánossá válni, hogy a szegedi árusoktól vásárolt, vagy a Bácskából hozatott papucsot húztak a lábukra, ha elmentek otthonról. A cipő kifejezetten az ünnepi viselet része volt, melynek terjedésével párhuzamosan jelent meg a géppel kötött cérna- vagy pamutharisnya.

A lányok koszorúba kötött, csonthajtűkkel tűzött hajfonatát a fejtetőn átvezetett, fekete bársonyszalaggal keretezték az ünnepnapokon. Az 1920-as évektől – kalocsai mintára – színes szalagokat kötöttek oly módon, hogy a fejtetőn bokorra kötötték azokat. Az asszonyok három rétegű fejviselete is a kalocsaira hasonlított, bár a keceliek a fityula helyett jobban kedvelték a kisebb méretű hátrakötő kendőt. Az áll alatt, két csomóra kötött fejkendő viselésmódja annyira keceli jellegzetesség, hogy homokmégyi átvétele után keceli csomónak nevezték a kettős kötést. A keceli asszony a házon kívül sosem tette le a kendőjét, de a lakodalmakban rövid időre, kendő nélkül mulatoztak.

A XX. század elejéig az ünnepi viselet tartozéka volt a bajai és a kalocsai ötvösök által Máriás húszasból készített lázsiás. Az 1920-as évekig a szegény és a gazdag lányok is 2-4 füzéres, a derékig lelógó szalaggal megkötött hólyaggyöngy gyöngysort viseltek. A keceliek nagyon kedvelték az aranygyűrűket – parázsköves gyűrű, opálgyűrű, egyköves gyűrű –, a gazdagabbak 2-3 db-ot is hordtak. 5 kisebb gyűrű összekapcsolásából állt a családi gyűrű, melyet a mama halálakor osztott szét a lányai között. A módosabbaknál kedvelt volt a medál nélküli aranylánc és az aranyfülbevaló.

[ 0 Tárgy ]