Néprajz kiállítás - 2. terem - 6. rész - Tisztaszoba

Pingálás

A pingálást (falfestés) először Simonyi Jenő írta le 1882-ben: "A szoba oldalai mindig hófehérek, a mestergerenda és a padlás sárgára vagy világos vörösre vagy kékre van festve. [...] A szoba falain fölül egy tarkára festett szalag fut körül. E tarka szalag mindig többszínű csíkokkal van szegélyezve. Legáltalánosabb, hogy a széles szalag alapszíne kék, az alatta levő keskeny szalagé vörös, melyen alul zöld-kék vagy csak kék csík van. Az alapszínekre tarka-barka virágok vannak festve. A rózsa és a tulipán sohasem hiányzik, a többi virág külömböző a gazdasszony ízlése szerint és változik a divattal." A legáltalánosabb motívum a rózsa, melynek számtalan variációját találó elnevezésekkel illették: rúzsabimbó, tetejes rúzsa, leveles rúzsa, csillagos rúzsa, szíves rúzsa, ágas rúzsa, kerek rúzsa, koronás rúzsa, pöttyös rúzsa, malomkerék rúzsa, pülés rúzsa. A pülés rúzsa nagy mennyiségben és pazar változatosságban szerepel. Jellemző, hogy a rózsák közül egymaga meghaladja a magyar nemzeti virágként ismert, s szintén számtalan változatban alkalmazott tulipánt. A rózsák és a tulipánok mellett jellegzetes motívum a lógós liliom, nefelejcs, cserösznyeszöm, cserösznyeág, akácvirág, gyöngyvirág, szívamagos, bajúszos, szarkaláb, lenvirág, csörgetővirág, szívaszöm és az újjas csillag. A virágos indák kezdő motívumai a szalagos rúzsák és az ugyancsak szalagos pünkösti rúzsák, de néha egy-egy edény, vagy az indát tartó szerepnek megfelelő egyéb ornamentum. A növényi motívumok mellett számtalan esetben ábrázoltak madarat, sőt figurákat is: menyasszony, vőlegény, galamb, fecske, páva, fácán, gólya, bíbic, kakas.

Az alapozást a határ székesfoltjain szedett fűmeszelővel készítették el, a motívumokat pedig disznóból húzott sörtéből vagy a tehén farkából levágott szőrből készített virágmeszelővel festették rá. A mező alapozása és a motívumok pingálása tejes (tojásos) festékkel történt.

1882-ben a kalocsai népi pingálóművészet eléggé fejlett volt.

A koszorú alatti falsíkot fehérre meszelték, aljára 15 cm széles kék színű lábazatot húztak. A pingálásnak ez a formája nem mindennapi ízlésre vallott. Ha az így pingált szobában látjuk a sötétkék alapra festett tarka virágos bútorokat, a falra akasztott, szalagcsokros cifra gyertyák között a szentképeket, a sokszínű hímzett hagyományos ruhaféléket, különösen a parádés vetötágyat, érezzük, hogy a gerendázat alatt végigfutó koszorú ezt a festői hatású enteriőrt pompás keretbe fogja össze.

Bútorok

A paraszttársadalmakban az ember életének nem volt olyan szakasza, amely valami módon ne kötődött volna a házhoz.

A ház az emberi élet alfája és omegája, hiszen abban született meg a gyermek, s ott fektették ravatalra az elhunytat. A ház adta a hátterét a hétköznapok és az ünnepnapok történéseinek. Ugyan az a ház volt a színtere a családi élet szent és profán megnyilvánulásainak. Ennek megfelelően osztották ketté a ház terét.

A tűzhely, a kemence és annak környezete a hétköznapi, a mindennapi élet színtere volt, a vele átlósan szemben lévő sarok a szent tér, a szentelmények tárolásának a helye, a megszentelt idő eltöltésének a tere. A két teret a ház két másik sarka között húzott átló választotta szét, mely két részt nemcsak e képzeletbeli vonal különített el egymástól, hanem megkülönböztették azokat az ott elhelyezett bútorok is.

Ugyancsak a komáromi példák hatására fejlődött ki a kalocsai asztalosok formavilága. A hartaiakat megelőzve, valamivel korábban kialakulhatott a kalocsai ládák sajátos stílusa, hiszen ennek mintája, a komáromi második korszak formavilága mellett már nem hatott rá a harmadik korszak ékrovásos technikája. A XVIII. század legvégén megindult a kalocsai, virágos bútorfestés, amely attól később, csak az 1850-es évekre formálta ki saját stílusát. Természetesen nem hallgathatjuk el, hogy a legelső datált kalocsai bútoron megtalálható a komáromiak harmadik korszakára jellemző faragás. A két faragott kazettát kitöltő, kétfülű virágcserépből kiágazó tulipánt három sorban szegélyezi a gránátalma és a hatszirmú virág, valamint a gyöngyvirág.

A kalocsai asztalos céh megalakulása után néhány évtizeddel, már az 1850-es években jelentkeztek azok a kontárok, akik a nehezen megközelíthető szállások lakosságának igényeit igyekeztek kielégíteni. A céhek 1872. évi megszűntetése után eltűnt a kalocsai céhesek festette láda. Elfoglalta helyét a barnára festett láda, melyeknek elejét a sublótok mintájára három részre osztottak. Az új felületre az asztalosok helyett asszonyok festették az új mintákat. A két álfiókot és az alsó fiókot három-három virágkoszorúval díszítették, s a tetőre került a név mellé a házasságkötés évszáma is.

A XX. század elején a pingálóasszonyok próbálkoztak a hagyományos bútorfestés újraélesztésével.

A városi mintára terjedő flóderozott, sokszor matricával díszített darabok azonban a XX. század elejére végleg kiszorították a festett ládákat.

Képek: c:\macsai\neprajzi-kiallitas-201907\2 terem\jobb oldal\szoba\N72-36-1-2_agy\

Ágyneműek

Az elsőházbeli hímzett ágynemű legtöbbször lakásdísznek számítottak. Csal kivételes esetben használták azokat. A hímzett párnákat és dunyhákat parasztdalaink is meg-megemlegetik.

Mikor pedig a lakodalmas házban a menyasszony kikérése után felhangzott a Kocsira ágyam, kocsira ládám dallama, az asszonynép nagy hujogatások közepette az udvaron vagy a szálláson végig, ugyancsak megtáncoltatta a parádés párnákat. Hadd lássa országvilág, mit visz magával az újmenyecske! (Párnatánc)

A párnahuzatok (vánkusciha, vánkushéj, héj) díszítése többféle volt. Különböző időszakokban nemcsak a motívumok, a térkitöltési formák, hanem a hímzési módok is változtak. De változott a vánkushéjak anyaga és az erre történő hímzések helye is. Az elsőházbeli egyik vetötágyának huzatai még vastagabb fonalú takácsszőttes vászonból készültek. A huzatokon tenyérnyi szélességben piros-fehér csíkok váltakoztak. A nyitott ún. caklis végeken, a gombolásnál, kékszínű öregmintás kivarrások voltak. Ezekből később használati ágynemű lett és elszakadtak. A díszített ágyneműk azonban abban az időben is leginkább finom vászonféleségekből készültek.

Már a legrégebbi vánkushéjakon találkozunk oldalas-véges hímzésekkel is. Ezek beágyazáskor a szélekre, a csak véges hímzésű vánkusok pedig középre kerültek. Mivel az oldalakat az ágyterítő nem takarta, az oldalas díszítés jól látható volt.

A begyűjtött legrégibb párnahuzatokon a gombolási részeken és a vánkusfenéken is díszítést láthatunk. Lassanként ezeket az egyre díszesebbé váló gombolási résszel kifelé ágyaztak. Így a vánkusfenéken az ún. fordított végén lévő hímzés nem érvényesült. Ekkor még a vánkushajat lapos hímzéssel,leginkább egyszínű fonallal, feketével, pirossal vagy kékkel varrták ki. Ezeket a színeket együttesen is használták.

Nem sokkal későbbi (1880-as) darabokon a töltöttvarrás lyukhímzéssel váltakozott, de a vánkusfenék még mindig töltöttvarrás volt.

A divat hatására a lyukhímzés egyre jobban tért hódított. A vánkusfenék kivarrása elmaradt és az oldal-véges díszítés mindinkább elterjedt. A párnavégek színhatása nagyban fokozták a gyakran alkalmazott szalagbújtatós (pántlikafűzős) megoldások és a színes kasmír, klott, a századforduló idejétől pedig tükörselyem alátétek.

A két világháború között az ágynemű díszítése is változott. A fehér vánkushéjak három oldalán elálló keskeny szélt hagytak. Ezt és a felső felület egy részét varrták ki fehér hímzéssel (franciás).

A sokszínű hímzés az ágyneműkön is megjelent. A harmincas években ezek selyem csíkos ágyneműre kerültek a felső felület három szélén körülfutó koszorú formájában.

A második világháború után már csíkos és kockás kanavászból készült huzatokra alkalmazták a színes hímzést az előző módon. A hímzés divatjában nem történt lényeges változás de a hímzett felületek csökkentek.

A dunnahuzat mindkét végét díszítették. Többször nemcsak a végeken, hanem a középső részén is, ahol ágyazásnál visszahajtják. Itt főként lyukvarrást alkalmaztak. A díszítési mód azonos volt a párnahuzatokéval és ugyanúgy változott a divat szerint.

Alsólepedő. A széleken koszorúsan díszített lepedővel az elsőházbeli nyuszolya szalmazsákját és tollaspárnáját takarták le. Egy vagy többszínű laposhímzéssel, fehér lyukvarrással vagy ezek együttes alkalmazásával varrták ki.

Ágytakaró. Rendesen valamilyen lengébb fehér textilanyagból, ritkábban színes hímzésű díszítéssel készült.

Pólyavánkus. A hímzés divatja erre is kihatott. A legrégibb ismert darabok díszítése egyszínkék töltöttvarrásos, de lyukvarrásos, piros-kék hímzéssel a sarokban. A sokszínű hímzés megjelenése után a pólyavánkus is színes hímzésű lett. Érdekes a díszítések elhelyezési módja. A pólya három sarkát úgy varrták ki, hogy a kisbabát karon tartják, a fej fölötti és az anyától kifelé eső, gazagabban díszített részek jól láthatók legyenek.

Terítők

A hímzett terítők leginkább csak az asztalra és később sublótra kerültek. Kisebb terítőket itt-ott vallásos jellegű falioltár leterítésére használták.

Az asztalterítő díszítése változatos volt. Különböző időszakok stílusának megfelelően legtöbbször laposhímzéssel vagy lyukvarrással keverten, koszorúsan díszítették. A középső koszorúba sokszor a készítő nevét és jelmondatot varrtak. Volt olyan, amelybe a készítés évszámát is belehímezték.

A harmincas években az asztalterítő kivarrása sokszínű hímzéssel történt. A legutóbbi időben dobátrúzsás változataival is gyakran találkozunk.

Hétköznapokon és jeles napokon más terítőt használtak. A hétköznapi terítőre egyszerűbb, keskeny koszorú került. Ennek anyaga nemritkán takácsszőttes csíkozott házivászon volt. Búcsú napján a messzi szállásokra elkerült rokonság is mind fölkereste a családot. Ilyenkor a legdíszesebb terítővel parádéztak, amelyet csak erre az alkalomra használtak. Karácsonykor fehérrel hímzett terítő került az asztalra.

A sublótterítő is koszorús díszítésű volt, sűrűn szalagfűzések alkalmazásával.

[ 35 Tárgy ]