A gyűjtemény leírása
A gyűjteményi egység a Gazdálkodás gyűjteményi csoport része. A nyolc és félezer tárgyat magába foglaló gyűjteményrész a Néprajzi Múzeum egyik legkorábbi tematikai egysége. Az itt őrzött tárgyaknak két nagyobb csoportja különíthető el.
Az állattartás eszközállománya (terelés, szoktatás, igázás, állatgyógyászat) mellett itt találhatók a pásztortársadalom különböző foglalkozási rétegeit és életmódját jellemző használati tárgyak (ostorok, fokosok, balták, juhászkampók, kásakavarók, bicskák). Utóbbiak közé sorolhatók a művészkedő pásztorok kezén készült, gazdagon díszített (faragás, spanyolozás, berakás), személyes használatra kialakított tárgyféleségek, illetve a pásztorgyökerekkel rendelkező naiv faragók alkotásai (botok, ivócsanakok, tükrösök, sótartók, borotva- és gyufatartók, dobozok, szobrok).
A legkorábbi gyűjtés Xántus János tevékenységéhez kötődik. Ő szervezte meg az 1873-as bécsi világkiállításhoz azt az átfogó gyűjtést, amely a pásztorok tevékenységét reprezentáló anyagra is kiterjedt. Választása a jelentős pásztorkultúrával rendelkező területekre esett (Észak-Magyarország megyéi, Dél-Dunántúl). Az általa gyűjtött pásztortárgyak csoportján megfigyelhető a későbbi gyűjteményt jellemző kettősség: az állattartás alapvető, egyszerű eszközei (lófésű, ökörszájkosár) mellett a pásztorok maguk díszítette tárgyai is megtalálhatók (botok, ivóedények, borotvatokok). A témakör fejlesztésének következő, elméleti megfontoltságú gyűjtése Herman Ottónak köszönhető. Nézete szerint a pásztorkodás a magyarság ősfoglalkozásainak körébe tartozik, ezért különös figyelmet érdemel. A millenniumi ünnepségek alkalmából rendezett kiállításra ő maga gyűjtötte össze a vidéket járva az archaikus életformákat őrző tevékenységek (vadászat, halászat, pásztorkodás) alapvető tárgyait, melyeket adatokkal és rajzokkal is illusztrált. Később a kiállítási anyag a múzeumi gyűjteménybe került. A korai szerzeményezések között kiemelkedő Sebestyén Gyula egyetlen tárgyféleségre, a rováspálcákra összpontosító gyűjtése.
A további évtizedekben a gyűjtemény már a kitaposott nyomon haladva bővült tovább. A múzeumi munkatársak (Győrffy István, Viski Károly) az előzmények ismeretében már módszeresen, egy-egy földrajzi tájra (Nagykunság) és még hiányzó tárgytípusokra összpontosítva gyarapítottak. A két háború közötti évtizedekben a pásztorművészeti tárgyaknál új szempontként jelentkezett az egyéniségkutatás. A művészkedő pásztorok tevékenységét alkotó személyiségük minden részletére kiterjedően vizsgálták (Madarassy László, Manga János). Az 1950-es évektől kezdődően, a régi paraszti kultúra társadalmi léptékű felszámolásának következtében ismét nagy lendületet vett a gazdálkodás hagyományos formáira irányuló tárgygyűjtés. Részint egy-egy, addig elhanyagolt tárgykört fejlesztettek módszeresen (állatgyógyászat, kolompok), illetve az istállózó állattartás kisparaszti eszközállományának múzeumi megőrzését tartották a gyűjtők (Csermák Géza, Hofer Tamás, Földes László) fontosnak.
Az utóbbi évtizedek gyűjteményi gyarapodását a műkereskedelemmel és a privát gyűjtőkkel kiépített kapcsolat jellemzi. A hangsúly a régi pásztorművészeti tárgyak felkutatására (Sáfrány Zsuzsa), és a pásztorművészet későbbi fejleményeit (kisplasztika) reprezentáló tárgyak megszerzésére került.
A gyűjtemény muzeológusa: Dr. Szabó Magdolna
Feldolgozások:
Földes László: Az Állatartás-gyűjtemény gyarapodása. Néprajzi Értesítő 1969. 58-59; 98-99.
Madarassy László: Vésett pásztortülkök (Magyar népművészet) Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya, Budapest, 1925.
Manga János: Magyar pásztorfaragások (Magyar népművészet 5.). Budapest, Corvina, 1972.
Sáfrány Zsuzsa: Az állattartás-pásztorművészet gyűjtemény. In. Fejős Zoltán (főszerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei. Budapest, Néprajzi Múzeum 2000. 75-95.
Sáfrány Zsuzsa: A tükrös. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 7. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2003.
Sáfrány Zsuzsa: Az állattartás - pásztorművészet gyűjtemény. Néprajzi Értesítő LXXXVIII. 2006. 189-201.