A festészet Mozartja, Van Dyck szinte gyermek volt még, mikor már nagyra becsülték. Mint valami tűzijáték-rakéta röppent a magasba, könnyű kézzel szórta a sziporkázó remekművek sokaságát, míg végül ellobbant idő előtt, fiatalon, s mintha a görögtűz, az összegző nagy finálé elmaradt volna. Tizennégy éves korából már elismert műveket hagyott ránk, és tizennyolc volt csak, mikor a budapesti Házaspárt festette, ezt a biztos kezű, fölényes technikai tudásra és mély, érett emberismeretre valló remekművet.Van Dyckban az is mozarti vonás, hogy brillírozott akkor is, mikor a megrendelői előírások gúzsba kötötték a kezét. Bántotta, hogy szinte kizárólag portrékat rendeltek tőle; de épp ebben a kreativitásnak legkevesebb teret hagyó, s emiatt az ítészektől lebecsült műfajban alkotta legnagyszerűbb műveit. Van Dyck portréinak centruma nem az arc, amit mindig a melankólia aurája leng körül; inkább a társadalom színpadán leosztott szerepekhez tartozó, fegyelemmel viselt maszkok ezek, semmint a karakter valódi tükrei. Hanem annál élőbbek, őszintébbek a kezek: árulkodnak a jellemről, történeteket mesélnek a hősökről. Itt a házasság hagyományos szimbóluma, a két egymásba simuló jobb kéz oly módon fűzödik össze, hogy egyszersmind kiemelje az asszony értékes gyémánt jegygyűrűjét. Büszkeség, gyengédség, bizalom és gondoskodás sűrűsödik ebben az egyetlen gesztusban. S noha a pár túl van a hamvas ifjúságon, azért mégsem lehetetlen, hogy a kép egy frissen kötött házasságnak állít emléket.Vécsey Axel
hu
