A 17. századi Nápoly sokak szerint maga volt a földi pokol. Szakadatlan éhínség, járványok, földrengések, sőt a Vezúv óriás kitörése is keserítették a spanyol uralomtól kiszipolyozott nép életét. A nyomor fészkeiben pedig egyre fullasztóbb volt a zsúfoltság, hiszen a hitvány termések a városba űzték a környék falusi népességét. A poshadt levegőjű sikátorokban burjánzott a bűnözés. Talán nem véletlen, hogy épp itt teljesedett ki Caravaggio erőszakos, halálfélelemben vergődő művészete, amely évtizedekre irányt szabott a nápolyi festészetnek.Ám a kegyetlen naturalizmus iskolája csak egy nemzedékkel utóbb, Riberával ért csúcspontjára. A spanyol születésű mester olyankor volt leginkább elemében, ha a keresztény vértanúk kínhalálát állította sokkoló életszerűséggel színpadra. Ez a témája a Szent András vértanúságának, legsötétebb korszaka mesterművének is. Az apostol a görögök, szkíták és örmények között hirdette az igét, mígnem Akhája római helytartója arra ítélte, hogy a kereszthalálban kövesse "babonás szektája" alapítóját. De ha valakinek, Riberának elhisszük, hogy Andrásnak megváltás a vértanúság. Megalázott, lecsupaszított testét megaszalta a kor, fonnyadt bőre szikkadtan lóg; mégis metafizikus erő árad belőle, a lélek ereje. Fénylő alakja fölött Goya nyomasztó démonait előlegező árnyak tornyosulnak. A pogány pap, a helytartó és a két szenvtelen hóhér nem érik be a test elpusztításával: a végső pillanatig próbálják legyőzni lelkét is, s rávenni a Jupiter-bálvány istenítésére.Vécsey Axel
hu
