Donizetti operájának hősnője, Caterina Cornaro nem született koronás főnek. A velencei polgárleányt csupán legendás ifjúkori szépsége és a politika szeszélye vetette Ciprus trónjára. Uralkodás helyett azonban az erkölcsi példakép szerepét osztotta rá a sors, jobban mondva Velence, amely magának akarta a fontos kereskedelmi bázist. Így hát lemondott a trónról, ám cserébe a város legünnepeltebb híressége lett, fura és izgalmas kuriózum: egy királynő a köztársaságban. Amikor a kor legtekintélyesebb velencei mestere, Gentile Bellini megalkotta ezt a híres képmást, az ifjúság hamvas szépsége már elillant. A festő nem is szépíti a tényt, és szinte térképészi tárgyilagossággal közelíti meg modelljét. A fényűző díszruhának épp annyi figyelem jut, mint az arcnak. A nyakláncok, a fátylak, szövetek és ékszerek tekervényes ritmusa mintha valamiféle keleti díszítőmintává állna össze: olyanná, amilyeneket Bellini nagy kedvvel tanulmányozott az isztambuli udvarban töltött évei alatt. A fonadék mintha a kötelesség szorítását jelképezné: szinte gúzsba köti az asszonyt, belemar a petyhüdt húsba, ám ő rezzenéstelenül fegyelmezi magát. Így lesz a kép az uralkodói erények megtestesülése, a külső kihívások és az önző belső vágyak feletti kettős diadalé. S így lesz Bellini műve maga is az a remekmű, aminek a királynő szájába adott, magabiztos szavak mondják a feliraton: "Láthatod, nagy a hatalmam; de még nagyobb a hatalma Gentile Bellini kezének, amely egy ily kicsiny táblán megjelenített engem."Vécsey Axel
hu
