Ámos Imre festészeti elhivatottságának folyamatos támaszt jelentett az irodalom és a zene iránti szenvedélyes szeretete és igénye. Műveiben is bőséggel találunk erre tematikai utalásokat, nem beszélve arról, hogy festészetének alapkaraktere zenei vagy lírai természetűnek mondható, s ennek megfelelően érzelmi-hangulati árnyalatokkal jellemezhető. Hangszeres képein legtöbbször hegedű jelenik meg, amely nem csupán az aktívan zenélő Ámos hangszere volt, de hagyományosan a lírikus művész attribútuma és a művészi érzékenység ismert szimbóluma a modern művészetben. A Hegedűs csendélet különös kompozíciója kevéssé értelmezhető, ha a néző nem e metaforikus artisztikum felől közelít hozzá. A műtermet idéző enteriőrben együtt láthatók a zenére, a festészetre és az irodalomra utaló képi elemek a hegedű, az állványon lévő arcképrészlet és az olvasó női akt formájában. A robusztus, sötét színű aktfigura azonban elsősorban egyfajta démonikus érzékiségnek lehet a kifejezője, amely a művészet átformáló erejének anyagaként érzelmi és szellemi jelentőséget nyerhet, vagyis a hegedűvel együtt a mélyről fakadó kifejezésvágy megtestesítője. Feltűnik a háttérben egy fehér masnis ülő nőalak és egy másik, árnyékszerű figura, s bár ezeknek van némi tértagoló szerepük, az egymáshoz és a többi elemhez való viszonyuk annyira bizonytalan, hogy talán megfejthetetlen is. A tárgyak és az alakok együttese ennek ellenére hordoz egyfajta kontemplatív, merengő hangulatot, melyből kiindulva távoli asszociációként régi concerto-kompozíciók, a művészi harmónia vágyát tematizáló klasszikus képtípusok merülhetnek fel a néző emlékezetében.
